Fagyos szél markol
a világba őszutó haván,
nincs még új bor
sem a gazda asztalán,
Márton még nem bírált ludat,
Erzsébet nem rázta dunyháját,
nem takarja fehér pihe az utat.

Szomorú a szív, nincs még
az öröm ideje, csak fagyos
szél, ahogy a szürke-lepel ég
alól süvít. Jajdul a kert, langyos
fény után hajol a virág, levele
reszket minden délután.

Mert itt van, amit nem várt senki,
soha, az ostoba átmenet,
mi nem kímél szépet, nem tűr jót,
nem néz szívet, nem hagy életet.

Elfogy lassan az év, és el a türelem.
De elfogy vele a szél is majd, és a fagy
nem hagy örök nyomot a virágoskerten.

Boldogasszony havának első napján
új remény kel, tánccal, énekkel a kaján

gonosz űzetik.

Látod a forgást? Látod miként hagy nyomot
maga után a Nap, ha le is nyugodott?

Hallod az üzenetét, hallod az
ismét felcsendülő trillát?
Madárraj tért vissza földrészeken át.

Bőrödön érzed-e, hogy újra meleg
nap ébredez, és jelentéktelen távolba
űzi a szürke felhőt, a vad szelet, a telet,
és a reszketeg délutánt feloldja a holnap?

Érzed-e újra nyíló kerted illatát?
A benne serénykedő kéz át- meg át-
szövi fénnyel és színt ragyog a szirmokra,
gondja csak kártékony rovar vagy csiga,
mit eltapos, ha nem való az oda.

2004.11.07