A szomszédban, egymagában,
állt a büszke, hatalmas fa;
bár a talaj sziklás arra,
mégis felnyúlt a magasba.

Sokszor néztem, hogy a csúcsán
gyakran megpihent egy gerle,
és köszöntött éjjelt-nappalt
halkan búgva, énekelve.

Mindegy, mi volt: ősz, vagy tavasz,
ő kékezüstbe öltözött,
szívem gyakran vidította,
tengernyi sok gond s baj között.

Évtizedek jöttek-mentek,
fölénk borult, mint egy ernyő,
védett minket valamitől
az a csodás ezüstfenyő.

…

Kivágták az ezüstfenyőt,
egy láncfűrész végzett vele.
Öreg volt már, halni készült -
mégis szívem szakadt bele.

Mert megszűnik minden egyszer,
Én is elmegyek majd, tudom;
én is leszek ezüstfenyő,
és leszek másnak fájdalom.