(Éden 2.változat)

Azt álmodom, láng lobban hófehéren,
s fénylő szemem nem kell elrejtenem.
Nem kérdezem, mint lett a föld az éden,
ringok, miként hajók a tengeren.

S nem ejt sebet hűs sziklák közt a bánat,
az arcod nézem, Isten megbocsát;
s hol szél ölelget lombos almafákat,
tükrödben őrzöd lelkem otthonát.

Felébredek, még mindig szépnek látlak,
s partján a hangod elnyelő világnak,
bennem vigyázlak, más nem érdekel.

S holnap, ha majd utolsó versem írom,
sorok között a hófehér papíron,
a lényeg és a legszebb fény leszel.