Kiszabadul vadul a homály,
a fényben botolva belesül
a zengő egekbe, a táj
megiramodva merevül
eggyé nemesedve, titok,
akinek megrémül szíve
s én csak lapitok,
miként az egyenes íve.
Megvár engem a ború,
mi kiborul önmagából.
A fény immár nagykorú,
zárt szemeket nem számol.
Tele kerekedik az alkonyat,
ekképp a gerinc a gyepre,
kiürítheted már markodat,
felszabadul az elme,
szerelme felfut az ágra
Hold-lugast emelve,
cseperésző ékszert várva.
Meghajol szilánkok mederétől
s elereszti, megpattan a tér.
Ezer tükörben Hold-kör,
mi zsiványan földet ér.
Elcsendesülve hallgat a fonat,
megnyílt az ég a földben.
Rászenderült a dűlt alkonyat,
az éj elhidegült, úgy melegen.
Tengerek tekeregnek szerecsen
éji holt ködök záporán tova.
Magamba harapott szép szellemem,
mérge eloldott, betöltött még szava.
Határom, ha látom, csak gagyog!
Szétfeszült monológ sorai közt
halk fehérség szótalan ragyog.
Kéz nélkül szabaddá kötözd
magad, a suttogó fiatalt,
ki nem riad szenes este,
parázzsá szüli a dalt,
sejtje: keze teste.

Badacsonytomaj 2018.06.01.