(egy fénykép margójára)

Az asszony sokáig ült dermedten,
s nézte a fényképet ; 
az apró lámpa rácsorgatta
kásás, tört fényét, -
s ettől a fotó még élőbb lett.
Belemélyült szeme a másikéba,
- s akkor egyszerre megérezte: igen!
Igen, Isten kezében rejtezik a sorsa,
ám büntetése végeláthatatlan,
kínja nem csak lélekölőn hosszú,
de végérvényes,
- és mindörökre orvosolhatatlan.

Most szeme perzsel,
majd lázasan megrebben,
(senki sem tud fájni nála csendesebben)
keze elszabadult tincset simít
lidércgyötört homlokára,
tudja, hogy nincsen számára remény:
zöld szemébe cikkan az elmúlás
alattomosan nyújtózó árnya.

Hiszen tudja: létezik,
van..., - bizony van
valahol egy boldogabb élet,
és kit most merőn néz, - azt kapja az élettől,
mit ő birtokolni soha sem lesz képes:
egy jeltelen augusztusi hétfőt,
vagy a karácsony éji szent misét,
egy Bach koncert varázsát,
vagy az őszi égen
együtt csodált fáradt színeket,
a rőtbefordultat,
vagy a rozsdásan ferdét, -
...melyet szeptember ujja
játékból hímezett.

És mégis remél, és remél,
mint vállát büszkén emelő
zsenge akáclomb
április kezdetén,
naponta járja a Via Dolorosat,
kaptat a Golgota felé,
reményt és meg nem született életet
babusgat lelke legféltettebb rejtekén,
és szilárdan hiszi,
hogy büntetése egyszer,
- hamarosan -
könnyű véget ér...
De addig még szép szóra vár,
sóhajra, igaz-ölelésre,
hogy megpihenjen ;
s ilyenkor hallgatást, békét,
és örömöt fogan,
- és minden együtt-percnek hálás
a mélybordó csendben.
[...]
A fénykép a kezében
hirtelen felszisszen.