Nagy csönd ölel, magamnak én jutottam; boncolgatom, miképpen és miért. Tükrömből arcom bámul rém unottan, nem sejthetem, mindebből mennyit ért.
Az ablakomból minden választ látok, falam kopott, engem sem rejteget. Így lesz, mi áldás, egycsapásra átok: rám dönt az éj egy felsebzett eget.
Időm elég, várok, nyugodtnak látszom, de álmosít, ha nincs mit mondanom. A lámpafénynek meghagyom, hogy játsszon: színezze szépre képzelt holnapom.
Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán
|