I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen,
s nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
ballagunk decemberi, balladás magányban,
s a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
s könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
agyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
s örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
s így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
A kertjeink alatt kucorgó februári csendben
dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk, s megint kevesebben
lettünk tavaszra: öreg szomszédomat sem
csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

2010 december-2011 február