Gyertyát gyújt a napsugár
felhők fonta kóc kanócon,
incselkedőn átsúg ár,
lengő, titkos takarókon.

Félre fordul fényesedve
szégyenlősen gyönge pír,
esőcseppek férfikedve
e kacérságra tiszta ír.

Zivataros zokogással
zúdul a csók lefelé,
összebújnak e gyúlással,
felszikrázik, ég-e-lé.

Felhasította az eget
csikorduló dörrenés,
fény erezett át engemet
és felleget ég-tő-rés.

Szíves szikra szertevillan,
mint a zápor illata,
tekintetem tükre csillan,
búnak illan harmata.

A mosolyom ágyat vet, mi
szememből pihenni vágy,
ajkam ujjongva szereti
könnyem, mi már könnyű, lágy.

2018.08.16. Ipolyszakálos