Egyszer majd, ha gyönge páraként
elillantok e könnyűszerkezetes életből,
s indokolatlan létkitérőtök véget ér
egy szokvány, pogány hajnalon,
s megszűntök jelen lenni tovább,
ártatlan, naiv jószágok, elhitetettek,
didergő testek koldusai, könnyen árván maradók,
a tört szárnyú valóság komor díszletei között,
s eszköztelenül lézengtek tovább a térben,
cseppnyi nosztalgia sem marad utánatok,
rongyolódó emlékjelek sincsenek kezetek ügyében,
jövőtök sebeit bekötözni a hamis ég alatt,
s csak virtuális zárványokba kövült bogarakat
vizsgálhat  később az elemző elme,
ha ezer év múlva véletlen meglel benneteket.

Halál szegte időnk ajándék csokrait
már nem nyújtjátok át az utódaitoknak,
sem a halvány érzést, melyből világra szöktetek,
s bár a létrehívó szó nyomokban munkál még bennetek,
nem más ez, mint a kozmikus múlt üregeiből
felbukó artikulálatlan hörgés, akár a sebzett állaté,
melyben ott vonaglik minden lehazudott rettegés,
ami kísér titkon benneteket múlhatatlanul,
„mint kép szobám falán” s még nekünk üzen szótlanul,
- a párhuzamos emlékkörök őrizőinek -,
kik magunk is  komfortba zárt rabok vagyunk,
s végzetes gépeken  menekülünk az elmúlás elől,
s lapulunk kényszeres igazodások palánkjai mögött,
csöndesen összebújva magunkkal estelente
az érthetetlen, s szinte túlélhetetlen nyarakon,
és hazug éjszakáink fölött fagyott nap vacog,
de még suttogva  hírt ad nekünk rólatok…

2021. 08.01.