Didergő hajnal, zörgő csontzene,
a szél rohan, nem jár a villamos.
A házak sarka, mintha feslene,
a hold sovány, a háztető habos.

Segédlegényke, szédül, káromol:
köpködve átkoz minden  másnapot.
A gyomra bántja, lángoló pokol;
s a hó a zárra éjjel ráfagyott

A pékné dörren: nyitva, jöjj be már,
késtél megint, a görcs marjon beléd.
Négy tepsi ásít, két kemence vár,
ne tátsd a szád, te kótyagos cseléd!

Idilli kép, apuska már evett,
motyogva áll egy félkalács fölött:
mit ér a szó, ha nincs mögötte tett?-
s felemleget megannyi elnököt.

- Bolond beszéd! - a lánya közbeszól:
bajunk lehet, nem kéne hangosan!
Mi kellenék, nyúlketrec, csirkeól,
celebnek Lolka, hősnek Sandokan?

A bátyja bölcs, és hallgat egy nagyot,
megszokta rég, csak üldögél tovább.
Elpöcköl néhány sós köménymagot,
legyint: te lény, nincs nálad ostobább!

Sóhajt a pék, itt mindegyik barom.
Hiába tél, de mégis nyitni kék.
Öt óra húsz, kisfröccs az asztalon,
édentől erre, ébredő vidék.