A fény ölelt, szólított, szépnek lássam,
örömmel hittem, itt az alkalom,
s mert bízni tudtam bármi folytatásban,
ugrottam bátran át az ablakon.

Időm elég volt, szórtam, osztogattam,
másokra fogtam számtalan hibám.
Könnyelmű voltam, túl meggondolatlan:
rosszabbik énem hagytam hatni rám.

Ahol tapostak, elszaladtam onnan,
zsebembe gyűrtem azt, amit lehet.
Kerestem inkább ott, hol mindből sok van:
ábrándok, álmok, lombos képzelet.

Botlottam, estem, kínomban nevettem,
ha telt, ha nem, költöttem gazdagon.
Tüzet csiholtam, átcsapott felettem,
s nem érdekelt, mint ég, ha otthagyom.

Magam maradtam, innen nézve értem,
tagadni kár a vétkeim sokát.
Eddig jutottam, bár lehetne érdem,
de hogy miképpen, megbánás fog át,

mert már tudom, mi fáj, sosincs hiába,
s mikor kevés egy újabb tiszta lap,
a könnye folyhat, hangozhat siráma,
az ember végül mindent visszakap.