Mintegy varázsütésre, kiürültek az utcák,
senki sehol, mintha itt sem lettek volna azok,
akik kitöltöttek egy zaklatott, délelőtti pillanatot.
Áldott, átmeneti nyugalom ül a városon, amikor
kutyámmal járom a lecsöndesedett, embertelen tájat.
Fényarcú, lelkekkel telt szél bújik át az idő résien,
át a kocsikon,kutyákon, házakon, madarakon,
sztyeppén és ugaron, telkeken, romokon, pincéken, odúkon,
hajléktalan udvarokon, hol a magány csak magával rokon,
s a megörökölt táj emléke csak a szívünkben hagy nyomot.
Nincsenek kevesen, akik már elmentek innen,
s felettük elhalt a kopott búcsúszó, s nevük  a tisztakezű,
tegnap érkezett, ártatlan idegeneknek semmit sem jelent.
De mi itt vagyunk, s még maradtunk ahhoz elegen,
hogy emlékezzünk, s emlékeztessünk azokra,
akiknek már nem dereng a neve sem…

2022-02-17