Nézem a színjátszó fellegeket, pirosat, lilát, tinta kékeket,
az ébredő napot a fák koronája felett, üres telkeken
átfutó őzeket, s érzem, hogy itthon vagyok, élek.

Még béke van, szuronyhegyeken táncoló díva,
aki szabadidejében eltévedt galambokat etet.
Még ledőlhet aki fáradt, álomtalan álomban pihenhet,
mert elcsöndesült a szél felettünk. Nyugodt otthonokban
a menekültek is már nyugovóra térnek s az éhes fegyverek
torkolattüzeitől távol, messze otthontól, hazától,- még élnek,
s a hátra hagyott  helyeken tisztogató katonák etetik a rommá lőtt
városok éhezőit a megszakadt szívek bűzlő kazamatáiban.

Nincsen erre a békére mentség.

Még béke van, s biztos bunkerek mélyén zörög az indulat,
s koromarcú házak előtt valaki csellón Bachot játszik, hisz, remél.
Kinyújtózik az idő, mint egy megvénült, fáradt kurtizán,
csontjai ropognak, míg áramvonalas gépek úsznak a habokban,
s fegyveres árnyak piros-pacsit játszanak a megtisztított tereken.
Népbolondító szónokok kötéltánca felett sorjáznak az érdekek,
nem  érted, és aki most ellened van, az sohasem lesz veled.

Még béke van. Házak épülnek az új, könnyű generációnak,
érinthetetleneknek, ártatlanul világba csodálkozóknak,
akiknek a dolgok mindig kézre állnak, maguktól járnak,
minden jó helyénvaló, és új autókban új madarak szállnak.
A költő csörömpös szájából hasztalan kanyarog a szó,
hiába mind, ugyanaz a nap kél keleten, mely nyugaton lehanyatlik.

Még béke van, s gyakrabban gondolok rád, öreg, bölcs barátom,
mikor már nem magunkat, hanem csak a színjátszó fellegeket nézem,
napunkat a fák felett, s az üres telkeken átsuhanó hajnali őzeket…

2022-03-27