("...csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;..."
Shakespeare - LXXV szonett)

 
A fény kihunyt, bolyongok kedvtelen,
a csend kísér, csúf árnyakat mutat.
Hol jártam én? –a választ nem lelem,
ködlő homály rejt partot és utat.

Ha szólnak hozzám, másolom magam.
Részeg vagyok, de mégis szomjazom.
Rólad beszél majd' mindegyik szavam,
s téged titkol megannyi mondatom.

Egész kitölt, mi oly nagy űrt hagyott,
kétségbe ejt, csak arcod ismerem.
Az ajkamon, mint csöppnyi méz vagy ott;
veled, hogy áld, így bűntet Istenem.

Csak ennyi volt, vagy ennyi sem talán,
hogy el ne vesszem, többnek képzelem;
s mert volt kilincs a kőfal ajtaján,
feledni elmém, érzem, képtelen.

( H.G. Wells A kőfal ajtaja című
novellájának és Shakespeare
LXXV. Szonettjének „találkozása”
nyomán)

( Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán )