A könyököd minden másnap vérzett;
papírra dörzsölted az igéket.
Cserépbe ültetted a gyufaszálat,
fülelted, ahogy a csend virágzik;
s a falnak döntött kiskapának
lehunyt szemekkel számokat soroltál;
ekkor találtam rád, véletlenül.
Esténként felsöpörted a házat,
a térded akkorra már megdagadt.
Csikkek úsztak egy fémlavórban,
s csontok puhultak felhők alatt.
A vaskorlátra rongyokat kötöztél,
kérdezted, magadtól majd ki véd meg,
lepke rebbent eléd a semmiből,
és remény feszült az almafádra.
Ez lett belőled, nem hitted el,
a tükröt lázasan kutattad;
talán leányod utolsó levelét
kerested, hogy igazold,
mint lettél ismeretlen
minden ismerős helyen.
Az üres fotelig köhögve jutottál;
görcsök gurultak szerteszét a lépcsőn.
Az arcodat kezdte benőni a gaz,
anyád kezéből ettél volna ismét;
és azt vártad tőlem, jöjjek holnap is.
Néha bánt még, hogy elfeledtelek.
Éjszakánként a fejemben lépdelsz.
Az ébredést szótlanul keseríted,
olyankor felidézem imáidat,
hiányodra meleg kabátot gombolok,
majd botladozva elkísérlek
a bennem őrzött magányodig.
(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
