Hidegebb lett,
a mai est már nem késett,
s a lomha fények közt
toporogtak a kerítések.
Vaskos kémény járta az utcát,
üszkös életek őre,
elrepült a ködök felett,
éber fények lökdösték előre,
szemben templom állt meg,
hallgatott e szelíd imafészek,
a hold még rákönyökölt,
s a villamos is sárgán
fütyörészett.

Most az est egy pillanatra
megáll, majd int,
s megilletődve lógnak
lomha fényeink,
tornyok messze,
mint az éjszaka szarva,
szorongásunk lámpákba csavarva,
aztán jön a csend, az éj, köröttem ében,
mint a hiéna, néhány lámpa vicsorog
az utca börtönében.

A felnőttkorba döfködő élet,
hegyes pallosán vitt el onnan, a múltból,
mint egy ítélet
s egyszer megérkezem talán,
ahogy rohan velem az
égomladékos évek hasfalán.
Vallatom magam, hogy mire kell
büszkének lennem, kire vagy mire?
Hogy felértem a kamaszkorok tetőire,
s még a lelkem ugyanezzel a hévvel örül,
miközben annyi halottat dédelgetek magam körül,
hogy fejfákká vallatom az ötvenöt évem,
s ezernyi percét ezernyi napnak újra élem.

Csorgó nyálával előmászott
a lombokból az esti szél,
s két rozsdavörös tüdejéből kifújja
az alkonyatot az ég, az ég, mely
nyápic tornyok létráin
lefelé csúszik,
s elpattan a hold húrja,
s a sötétség belefúrja
lompos iszonyát a tájba,
míg a város tompán és fájva
kondul a harangok ércmedréből
felcsobbanó folyókkal.

Hajadra aranymosók
találnak az égi folyóknál,
mikor a koraőszt himbálja
az ég alatt a végtelen idő,
mely szűkre szab örömöt
és a szenvedést tágra.
Miféle isten festett e világra,
saját szívébe mártva konok ecsetjét?
Szemed elcsendesült zöldje,
mint az őszi búza,
csengő fényekkel lobog vissza onnan túlról,
melyben minden szín derűs és víg,
s mely már nem földi,
s talán égi volt mindig.

( megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)