a.-nak
Már sokkal könnyebb… és könnyebb
utálni bűntelen magamat,
nincs ügyvédem, csak őröm az est,
s nézem, hogy kotorja a havakat
házam elől a buta április,
és hogy kaparja zölddé a fákat.
Irigylem a felhőket, az örökké
utazó, falánk hiénákat,
kik esőket vicsorognak a hegyekre,
és ahol, messze, ahol van a partunk,
így hűtöm hát szívem e tájban,
hisz oly sokszor egymásba martunk.
Gondolok Rád, mit csinálsz most, mikor
úgy csúszkál a nap a hajnali véren,
Te is ezt látod, ha megállsz és sírsz
a nyüzsgő Széll Kálmán téren?
Ezt a déli napok csillárai alatt?
Nézd, hogy futok, mint a vadkan,
s fújtatok, véres pofájú indulattal,
mint a bukottak az összes alkonyatban.
Nem a halál az, ami egy estben,
nem, az élet, ami a mélybe ás,
az életek már nem járnak össze,
búcsú sincs már, csak a távozás.
Láttam embereket vágyni a beteg-
ágyon, hogy legyen már vége,
gyakran rám tör: hit és művészet
csak a magány ürüléke.
Az éveinket hosszan elnézzük,
olyan, mint a vak ló, mely csak üget,
milliók közt járok, s nevetem, hogy
tapossák egymásba az életüket.
S Te, Te vajon látod-e ezt Budán?
Azt hiszed, hogy Schubert ez elől megvéd?
Te tudod, akkor ősz volt… Ősz volt?
hogy a Margit-sziget nem enyém, s nem a Tiéd!
Vagy a Blaha, a régi gettó, a firkás terek,
a vizslád, az estek rég megkopott lakkja,
az ablakragyás utcák hallgatag üressége,
a múltunk kockáit az emlék össze-vissza rakja.
Régi Kedves, hidd el, a világ semmi,
a múlás fest belőle eszményi torzképet,
ami volt, majd egyszer elég, és ami lesz,
Te jobban tudod, már rég elégett.
- | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
