Szeretek várni rád. Az „akkor" és a „most" rögtön egyensúlyba billen, ha csendben elfordítod majd fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, - belépsz az ajtón, s többet már nem vagyok lélekegyedül, s mint kamra mélyén véletlenül ott hagyott mandulabefőtt : a tegnapok hiányjeleket-villogó íze számban ikrás mézzé csendesül. Szemedben ottfelejtett utcák és hátrahagyott nappalok, könyvek fölött álmatlanul átvirrasztott éjszakák emelnek dísztelenül fenséges, sárgafalú, ódon templomot.
Elég csak annyi, hogy magam mellett tudlak, így nem kell helyet szorítanom a torkomban megbújó, s feltörni vágyó szurokszín-panasznak; ha itt vagy, - minden helyére kerül és nyugvópontra, mert a röpke pillanatot sem kell magam mellett elengednem, hogy eggyéforrt lelkünket s kedvünket a hiány sodrása hitvánnyá fakítsa.
Van időnk egymás felé kitárni a kettősszárnyú, szent oltárkaput, és míg nálam felejted magadat, boldogan bízom okos tenmagadra minden kimondott szavamat, - beszédünk és hangunk suttogóan halk lesz és olyan lágy, melyből egyszerre megérted - mit eddig nem : a gyönyörű, csöndes férfikor szavát; zene búg, dallama mámor, s reggel puhán hull ránk a fény: mit magadból nekem szánsz, csak annyi, - de az mind legyen az enyém.
Budapest, 2005. |