Igaz, még balgán nagyzol fenn a Nap, (déltájban, harangzúgáskor ereje is akad), de már nem pezsdül mag a föld alatt, s nekem cseppnyi reményem sem maradt, mert elszürkült, békétlen hajnalokba futnak a tegnap még büszke, élénk-zöld utak. Most épp' rőtté vált levelek hada szalad, hullámzanak az udvaron - körbe-körbe, - és a bágyadt szél őket ajtómig söpörve koldul egy-egy langyos, déli házfalat... Nézem a szökni készülő Nap égő-pirosát, ahogy a sápadtan-kék estbe hamvad át; jószándéka bágyad, és nem tekint szét, nem tudja összetörni kegyetlen bilincsét, mert elhangzott az ősz konok parancsa: a nyarat magának meg kell kaparintsa, és hiába kiáltom kétségbeesve: te csaló! az ősz győz, az én hangom túlszárnyalható, és ezzel vége, vége. Már itt az ősz, a gyász, csak suttogni van erőm: vigyázz, vigyázz... Tarts ki, bírd ki, várj, - gondolj tavaszi rétre, s imádkozz, akinek kell, mindezt megértse, majd itt lesz, - az utolsó percben úgyis eljön, jön s feloldoz, hogy jó a széppel egyesüljön... Így hát várok tetszhalott álmomba verten, (ismerem ezt, tavaly is ugyanígy hevertem) míg meg nem mutatod újra fényes homlokod: ha múlik az ősz, a tél, - lelkem meglobogtatod, te, a Tavasz, a Nyár, ki nemrég itt voltál, ölbe vettél engem, szerettél, és mosolyogtál. ...de ősszel az lettem, mi eddig nem: erőtlen, - izzó láng lennék, de szelíd fény lett belőlem...
Budapest, 2008. augusztus 28. |