Hamvasan kék és áttetsző már az alkony, a nyár ledéren, aprót, glóriásan int; gazdag vagyok: a kép hiába múlékony, szeptember rubingyűrűs ujja megérint.
Ülök a teraszon, várlak, - ma jössz...Talán. Majd csikordul a kavics bölcs talpad nyomán; a nap átbotlott az esti hegyek csúcsán, pisla fény les át a fák zsolozsmás lombján.
Rád várni jó: leomlott már az ég fala, és fényes a csönd mint a kristályos pala... Így száll le az alázatosan kék este: izzadt fák törzsén vérzik a naplemente.
Ma elbúcsúzott a forró, sárga ragyogás, a boldog nyár könnyen suhanó perce tízezer évvé ringatja magát -, én itt bóklászom az édes alkonyatban, ...és tízezer éve várok rád.
|