Íme, az Isten felszántja a Földet, tüzet fakaszt az esztendők fölött; tekintetében évszakok pörögnek, két kardot tart az ég és föld között. Úgy int felém, mint fák között a szellő, hármas fejékén csillagfény remeg: arcomhoz ér, és megtöri az élő maszkok mélyén a száraz könnyeket. Jöjjetek mind, ti elárult remények kik feltámadtatok harmadnapon; csatára gyűl a Száműzöttek Rendje, végigsöpör a néma holtakon. Pantokrátor, ki ott a túlsó parton címerpajzsodba rajzolod jelem, vezesd a kart ha sújt, vigyázd az álmom, táncolj ma éjjel még egyszer velem! Amint az égbolton kigyúlnak a fények, felzúgnak mind az Isten erdei; megtérnek mind az elfelejtett évek - Et introibo ad altare Dei. |