Már ősz van, alkony, és mindjárt este,

hallom, ahogyan a villany kattan,

s míg ujjam a kapcsolót kereste,

egy szelíd imát mondogattam.

Ima volt, vagy csak sóhaj talán,

melyben a múlt, mint tűnő éden,

felvillant még koponyámnak falán,

kihunyó éberlétem ködében.

Még láttam, nyitva volt az ablakom

minden arany, van a kertben bőven.

Szemem zárul, így hallgatom

ahogy fény suhog a levegőben.

Arany s bíbor, mint a tüzes borok,

vagy kódexlapos szelíd ima,

vagy egy füstcsík, ahogy tántorog

s visszahull az ájulatom karjaiba.

Így várom az éjszakát, már alig ébren,

csak a függöny moccan halkan;

máskor riadtan rántom fel a térdem,

így bámul vissza rám a szánalmam.

De élni vágy a test, a kar s az agy,

idegszálak milliárdnyi bokra,

s míg felzuhog az életösztön: Maradj!

vérkörökön rohan át dobogva.

Maradásra ösztökél ez őszi nap,

e zománctüzű büszke föld,

mely néha víg, de ma mégis hallgatag,

s talán holnap vagy máskor rám üvölt:

maradj nyugton, hogy maradhass még,

akkor is és mindig is, ha nyűg itt élned,

mert az élet a legszentebb képesség,

melybe az Isten boldog hittel tér meg.

Egy boldog őszi Isten, ahogy lépdel

a rongyos, méla kerti fák között.

Csak egyszer állt meg szelíd Krisztus-képpel,

kit mécsem, lámpafényem üldözött.

De nehéz szíve itt maradt még,

mint bíbor nap a lombok felett;

vagy dombok alatt a szürke csendesség,

hova fakón száll alá a képzelet.

Így alszom el, szememben e képpel,

hallom, ahogyan a villany kattan,

s ha majd új nap, új fények közt épp kel,

maradok még halkan, mozdulatlan,

megvárom még, hogy a hajnal szője

szemhéjamnak bíboreres függönyét,

s hagyom, ahogyan a reggel tűzesője,

hideg lángját ablakomon szórja szét.