Már ősz van, alkony, és mindjárt este,
hallom, ahogyan a villany kattan,
s míg ujjam a kapcsolót kereste,
egy szelíd imát mondogattam.
Ima volt, vagy csak sóhaj talán,
melyben a múlt, mint tűnő éden,
felvillant még koponyámnak falán,
kihunyó éberlétem ködében.
Még láttam, nyitva volt az ablakom
minden arany, van a kertben bőven.
Szemem zárul, így hallgatom
ahogy fény suhog a levegőben.
Arany s bíbor, mint a tüzes borok,
vagy kódexlapos szelíd ima,
vagy egy füstcsík, ahogy tántorog
s visszahull az ájulatom karjaiba.
Így várom az éjszakát, már alig ébren,
csak a függöny moccan halkan;
máskor riadtan rántom fel a térdem,
így bámul vissza rám a szánalmam.
De élni vágy a test, a kar s az agy,
idegszálak milliárdnyi bokra,
s míg felzuhog az életösztön: Maradj!
vérkörökön rohan át dobogva.
Maradásra ösztökél ez őszi nap,
e zománctüzű büszke föld,
mely néha víg, de ma mégis hallgatag,
s talán holnap vagy máskor rám üvölt:
maradj nyugton, hogy maradhass még,
akkor is és mindig is, ha nyűg itt élned,
mert az élet a legszentebb képesség,
melybe az Isten boldog hittel tér meg.
Egy boldog őszi Isten, ahogy lépdel
a rongyos, méla kerti fák között.
Csak egyszer állt meg szelíd Krisztus-képpel,
kit mécsem, lámpafényem üldözött.
De nehéz szíve itt maradt még,
mint bíbor nap a lombok felett;
vagy dombok alatt a szürke csendesség,
hova fakón száll alá a képzelet.
Így alszom el, szememben e képpel,
hallom, ahogyan a villany kattan,
s ha majd új nap, új fények közt épp kel,
maradok még halkan, mozdulatlan,
megvárom még, hogy a hajnal szője
szemhéjamnak bíboreres függönyét,
s hagyom, ahogyan a reggel tűzesője,
hideg lángját ablakomon szórja szét.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
