Borrá dúsul a szőlő,
Ősz parancsa, szent ige.
Áldott tőkék feslett fáján
arannyá olvad a venyige.
Napot sodor a fakó szél,
rőten ég az égnek szíve,
majd sebbé sápad,
mint varban a vér,
mint a gyászos asszony,
ki elvetél.

Távolabb a ház mögött
a hosszú udvarokon át
lepedők lengedeznek,
mint konccá szakadt vitorlák.
És a koszos falak felett
szél rángat még fehér inget,
ahogy imáink a kétségeinket.

Arányszálú esőktől
a völgyek szája megtelik,
s a lombokat újrakeresztelik
a püspökkalapszínű alkonyok;
fényük, lángjuk
szentségkrizma,
s egyberándul a hanyatló világ
összes izma.

Bor rezeg a pohárban,
mint alkonyat a tavon,
s tovaszálldos hallgatagon,
minden, ami fény volt;
tornyok, utcák, romos ház,
súlyos vihar harsonáz
az egek alatt
ahogy kihunytak a lámpák,
és sötétté lett minden szoba;
vörös tűzzé izzott
az őszi szélnek ostroma

Emitt a város,
kémények százaival,
mint ormányos
vadak iszonyú hada,
füsttel és üszökkel
ölne és áldana,
ha papja lenne
a gyors halálnak.
De itt közönnyel hal a világ,
nemzetek hullnak,
mit kivág
a markos indulat.

Gyárudvarok előtt
szürkén nyúlik a palánk,
rajta a falánk
enyészet
nyálán tenyész a moha.
Ködbe nyúló lábaival
rugdossa a napot tova
az este és az éj;
s alattuk inog
a téglafalmeredély.

Erre csak a vadszőlő terem,
és a kérges-mohó inda,
ahogyan a napfény rajtuk ringva
átragyog, mint az értelem
a szavakon.

A kopár szelek
esők nyálát idehordták,
s alattuk már szürke bordák
ámulatán
acéltorony inog,
s mint temetetlen beduinok
hevertek a gépek gyárudvarok
sápadt homokján.

Én nem érthetem,
hogy miféle emberek éltek erre,
nyíltak s múltak
halálra és szerelemre,
hol ezernyi ház hályogos szemeit
ezer reggel törte,
hogy e tájnak
bús-szent népe
miként szállt a feledésbe,
hogyan dőlt e koldushátú földnek,
hol ma már csak a
kulcslyukak leskelődnek,
a rozzant ajtók üszkös falán,
és száz év múlva talán
új enyészet
nyiladozik rajtuk.

Messze dübög el a vonat,
s már a hajnal nyitogatja
ablakomat.
Ez itt a város vége,
a ránccá szépült földek
tenyerébe,
hova beleszorult ember és az állat;
az esők itt is aranyszálak,
hol csak a vadszőlő terem,
s a megbolydult értelem
építi a tájat.
Hol csend van, est és éjjel,
s csak a falak nyúltak
árnyékos mély meredéllyel.
Ott szunnyad a népem
gyárszagú álmok alá vetve,
nagy-szép álmos kegyelembe,
mint lassan hűlő tetem.

Így nyúlik el holtan
az én nemzetem.