Minden gondolatom béklyótlan ténfereg, bennem csak most érik az ünnep, ha nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy füstüveg-vágyaim apró darabkáit eleven mágnesként vonzod magadhoz. A nyíló év hajnalán szótlan boldogság törleszkedik hozzám: figyelem majd, ahogy elalszol, ha sóhajtásod haragos-zöld meggyfalevelek közé barangol, és elkezdődik kettőnkről a mese, …ha tudnád, mennyire félek: mindezt vajon megérted-e…? Majd kibontod álmaimból magadat, - az örökké ott élőt; áttűnsz, mint fehér a fehéren, hiszünk, mint az utolsó reményben, elsimulsz, mint méz a kenyéren, - és az álmatag sötétben mosolyod valósággá szépül, bánatom elhamvad, Rád bízom magamat, ahogy egy vén eperfa árnyában vándor lel nyugalmat.
|