Elfutott az éj,
mint a kiömlő kávé kevély
foltja egy fehérlő vén abroszon.
S én néztem, ahogy eloson
a háztetők fölé,
honnan fekete karmokkal
lesett rám a toronyóra;
csak a csillagok csepegtek a mutatóra;
és a padok között, ott,
hol néhány autólámpa vicsorgott,
platánok ágaskodtak szembe’,
s a Rue La Fayette jutott az eszembe,
és sok-sok régi toszkán templom,
melyekben ilyenkor szebben fénylik
egy faragott és búsan álldogáló Klára,
míg kívül hangosan huhognak a lombok
a templomok homlokára;
jó volt megállnom itt,
a padok között,
míg a Templom utca
suhogva öltözött -
mint ifjú lány, ki szeles és kába -,
a gesztenyefák barna sóhajába…
Oh, ha látnád
ezt a csöndes magyar estet,
mely szebb, mint a párizsi estek
boldog lázas muzsikája,
nem dicsérnéd a Saint Honoré büszke báját,
mikor az óceáni égbolton a felhők,
mint mélybe bukó ráják,
úgy lebegtek tova,
mint a kifolyt kávé
feketül az abroszomra,
s a lámpák, mint fehérlő ostyák,
ahogy az áldozópapok elosztják
az aranyló isteni jóságot…
Ilyen volt ez az este
a kevély csillagok alatt,
míg a Nagy Göncöl alatt átszaladt
néhány tétova fény;
lihegve jött felém az éji szél,
mint komor képű szenvedély,
ki ezernyi fáradt parkra lát,
míg görgeti a
a sötét lombú lavinát…
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
