Rég elmúltak az évek,
a sírással teltek,
mik vittek engem,
a sokat vertet,
a lázadó bús csodát,
kit kerültek az iskolák,
kit senki nem értett,
így növeltem vértet.
Kívül-belül majdnem holtan,
Magam voltam, csatangoltam,
s ha nem ettem,
eladtam egy szonettem.
Rossz cipőben jártam, egy volt,
míg ki nem lyukadt, kegy volt,
korán írtam, mert hitten,
boldog az, ki költ,
s lázongva leköptem  a rendőrt,
sosem volt pénzem, az öklömet vittem,
ha vertem is, azt is szelíden.
Csámpás léptű rossz éveim
mindent mertek,
s csak az estek emeltek
lázfényű óriás ölükbe,
s míg talpam megtelt bolyongással,
holtak tanulták a nevem,
repedés lettem minden ékszeren.
Ma én vagyok a gyenge, holnap se’ más,
ha kell, a sebben égő fájás,
lomha fény egy női szemben,
fátyol, amely alig lebben,
mikor fénnyel ázik a balkon.
De gyarló vagyok abban,
hogy miként kell meghalnom.