I.

Skarlát kabátját nem hordta
Mert keze is vörös volt,
Vér- s borfoltos, így találták,
S véle ott hevert a holt,
A szegény nő, kit szeretett,
S az ágyban meggyilkolt.

Ott vonult fegyencek között,
Elnyűtt, szürke ruhában,
Krikett sapka volt a fején
S lépdelt könnyed-vidáman,
De embert, ki ily vágyva néz,
Én biz’ sose láttam.

Nem láttam még ilyen szemet
Mely ily sóvár és tág,
Nézte azt a kis kék sátrat,
- Ott bent égnek hívták, -
Minden tovaúszó felhőt,
S rajtuk ezüst vitorlát.

Sétáltam én bús lelkekkel,
Hol börtönút kanyarog,
S gondolkoztam: mi volt bűne,
Kicsi, vagy komoly dolog?
És mögöttem így szólt egy hang:
Az a fickó lógni fog.

Krisztusom! Mintha a börtön
Forgott volna velem,
És az ég tüzes sisakként
Lángolt volna felettem;
S bár az én lelkem is sajgott,
Azt a kínt nem éreztem.

Akkor értettem csak meg, hogy
Mért ment oly gyors léptekkel,
S miért néz fel a tüzes égre
Oly vágyódó szemekkel;
Megölte azt, kit szeretett,
S néki is halni kell.

Ám minden férfi gyilkolt már,
Elmondom én, halljad hát!
Valaki egy pillantással,
Más szép szóval, ami bánt,
A csók a gyáva fegyvere,
A bátor kardot ránt!

Van, aki még ifjan gyilkol,
És más meg mikor agg,
Van, kinek a kéj a fegyver,
Másnak sok aranydarab,
Ám ki irgalmas, kést használ,
Mert úgy a leggyorsabb.

Lehet a láng nagy, vagy kicsi,
Ki adja, s veszi megint,
Van, ki könnyek közt teszi meg,
Míg más csak rálegyint,
Mert minden férfi gyilkolt már,
De mégsem hal meg mind.

Nem hal csúfos szégyenhalált,
A dicstelenség napján,
Kendő nem fedi a szemét,
S nincs hurok a nyakán,
Lyuk sem nyílik lába alatt,
Hogy elnyelje azután.

Néma strázsái nem néznek
Éjjel-nappal felé,
Kik lesik, hogy sír vagy imát
Mormol maga elé,
S őrzik, ki ne lopja magát,
Hisz’ ő a börtöné.

Nem kel hajnalban, hogy lássa,
Őérte jöttek-e,
Fehérruhás vacogó pap,
Bíró, csupa fekete,
És éjszín ruhás Igazgató,
Arcán sárga Végzete.

Nem pattan fel, nem kapkod, hogy
Rabruhája hol lehet,
Míg gúnyos orvos nézi azt, 
Hogyan ráng az ideg,
Pörölycsapás minden hang, míg
Az órája ketyeg.

Nem ismeri azt a szomjat,
Mi torkát kaparja,
Mikor jön a kesztyűs hóhér,
S az ajtót kinyitja,
Megkötözi, s szomjat többé
Nem érez garatja.

Nem hajt fejet, hogy hallgassa,
Mit mond a gyászbeszéd,
S szűkölő lelke se súgja:
Nem halott, hisz’ mozog még,
Koporsót se pillant, amint
Az undok helyre lép.

Üvegtetőn át nem nézi
A messzi kék eget,
Nem mond imát száraz ajka,
Mi gyors végért eped,
És nem érzi, hogy Kajafás
Arcát csókolja meg.

II.

Hat héten át ott járt velünk
Elnyűtt szürke ruhában,
Krikett sapkája a fején
S lépdelt könnyed-vidáman,
De embert, ki ily vágyva néz,
Én sohasem láttam.

Nem láttam még ilyen szemet
Mely ily sóvár és tág,
Nézte azt a kis kék sátrat,
- Ott bent égnek hívták, -
S minden fodros bárányfelhőt
Mi rajta úszott át.
 
Nem tördelte kezét, mint egy
Bolond, kit vágy űzött,
Ki reményt lát, ha ott is áll
Halál-barlang előtt,
Csak nézett fel a napra és
Itta a levegőt.

Nem tördelte kezét, nem sírt,
Bútól nem bujdokolt,
Csak itta a jó levegőt,
Amiben gyógyír volt,
És a napot tátott szájjal
Vedelte, mint a bort!

Én, s a sok szerencsétlen, ki
Az udvaron csavarog,
Bűnünk, mi volt: elfeledtük,
Kicsi, vagy komoly dolog?
S néztük tompán, csodálkozván
Azt, aki majd lógni fog.

És furcsa volt azt nézni, hogy
Mily könnyen lépkedett,
S oly furcsa volt látni ama
Sóvárgó szemeket,
S furcsa volt gondolni sorsra,
Árra, amit megfizet.

Mert tölgyön, szilfán gyönyörű
A tavaszi virág,
De nyomasztó az a bitó
Amit vipera rág,
Mert vén vagy zöld, akkor is ölt,
Mielőtt termett az ág!

Fent van álmunk, minden vágyunk,
Az isteni kegyelem,
De ki remél, hol a kötél
Vár a vesztőhelyen,
S a hurkon át ki bámul hát
Az égre mereven?

Szép a tánc, ha jó hegedűs
Húz vidám dalokat:
Mikor flóta szól s lant húrja
Kellemes zenét ad:
S rút, ha fütyül szél veszettül
Lengő talpad alatt!

Kíváncsin és fogvacogva
Lestük nap-nap után,
S tanakodtunk, nekünk is majd
Ilyen sors jut talán,
Mert mily pokol lesz jussa, azt
Senki sem tudja ám.

Aztán a halott nem járt már
Hol sok fegyenc oson,
És megtudtam, hogy ott lakik
A bús halálsoron,
S tudtam, Isten világában
Többé nem láthatom.

Úgy mentünk, mint tépett hajók
Rázkódva habokon,
Nem jeleztünk, nem szólt, s nekem
Sem volt mit mondanom;
Mert nem szent éjen találkoztunk,
Hanem undok napon.

Börtönfalak közé zárva
A két számkivetett:
Kikről világ és az Isten
Is elfeledkezett:
És a vaspánt, mi bűnre várt
Csattant fejünk felett.

III.

Az udvarban kemény kő van,
És nyirkos volt a fal,
Ólom ég alatt lélegzett
Nagy, mély sóhajokkal,
S mindenütt egy foglár sétált,
Mert féltek, hogy meghal.

Vagy őrök nézték bánatát,
S nem volt éj-nappala,
Ha sírva kelt és esdeklőn
Hangzott fel az ima,
S lesték azért, hogy a vérpad
A prédát megkapja.

Az igazgató betartja
Mire a szabály int,
A halál csak tudományos
Tény a doktor szerint,
És okosakat szól a pap,
Ha kétszer betekint.

S pipát szívott kétszer egy nap
S hozzá jó sört ivott,
Elszánt lelkében elbújva
Rettegés nem lakott,
Gyakran szólt, hogy jön a bakó,
S mily jó, hogy meghalok.

De mért szólt így, azt kérdezni
Egy foglár se merte,
Tegyen így az őr, a dolgát
Sohasem feledve,
Lakat legyen száján és az
Arcát álarc fedje.

Másként talán mozdulna és
Vigasztalást adna,
S szánalom mit ér, ha zárva
Tartja gyilkos odva?
Mondd a szép szó, mire való,
Itt mi jót mondhatna?

Mint a bolond, nyakán kolomp,
Csoszogtunk hiába,
S tudtuk magunk, hogy kik vagyunk:
Az ördög brigádja,
Ólomlábon és kopaszon
Mentünk maszkabálba.

Téptünk kátrányos kötelet,
S véres körmünk szakadt,
A többi ott ajtót mosott
Meg padlót, rácsokat,
Mindannyiunk csak sikáltunk,
S a vödrök csattogtak.

Zsákot varrtunk, követ törtünk,
Zsoltárt daloltunk ott,
Csak izzadtunk, ment a malmunk,
És fúrtunk bádogot,
De szívünkben a rettegés,
Bizony ott tanyázott.

És minden nap lassan haladt,
Mint vízben a hínár,
S feledtünk mi bút és bajt mi
Bolondra, rabra vár,
Míg munkából jőve láttunk
Egy sírt, mi nyitva áll.

Ásító szájjal sárga lyuk
Hív élő embert itt,
A mocskos sár ma vérre vár
S az aszfalt szomjazik,
Tudjuk jól, hogy hajnalban őt
Akasztani viszik.

Hát bementünk, s félte lelkünk
A bajt s a végzetet,
Kezében zsákkal a hóhér
Homályban lépkedett,
És minden rab a számozott
Cellákban reszketett.

Üres folyosókon éjjel
Rettegés vert tanyát,
Néma lábak le s fel jártak
A vasvároson át,
S hol fény se sok, fehér arcok
A rácsot bámulták.

Oly békésen aludt, mintha
Elringatná a rét,
Őrök nézték, amint szunnyadt,
És meg nem értették,
Hogy alhat, ki nyakán érzi
A hóhér kötelét.

De nem aludt, csak könnye hullt
Ki sosem zokogott,
S mi sok csaló, csirkefogó,
Csak virrasztottunk ott,
Agyunkba szállt, mi másnak fájt,
S hagyott bennünk nyomot.

Mily borzalmas dolog, az, jaj,
Érezni más bűnét,
Ha mérges kard jól beléd mart,
És szíved szabta szét,
S mint ólomcsepp, a könny pergett,
Bár nem ontottunk vért.

Az őrök filcpapucsukban
Füleltek ajtón át,
S tágranyílt szemükkel a sok
Fegyencet bámulták,
Hogy ezelőtt a térdelők
Sosem mondtak imát.

Egész éjjel térdepelve
Sirattuk, hogy meghal!
Az éjfél sötét ruháját
Hordta a ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bánatunk belénk mar.

Kakas hangja szólt hiába,
Mert nem jött a reggel:
S hol vackunk volt, szörnyű árnyak
Sunyin osontak el:
Sok éj-kobold, mind ott loholt,
S játszott élvezettel.

Gyorsan jöttek, halkan mentek,
Mint a ködben utazó:
És állt a hold, mit kigúnyolt
Sok pörgő táncoló,
Mind lágyan lejt, de csúfat rejt

A fantomtalálkozó.

Csúfos grimasz, s a sok pimasz
Karöltve mendegél,
Mint a dúvad, rút szellemhad
Csak megy s vadul zenél:
S groteszk képet, torzul vésnek,
Mint homokba a szél!

Mint fabábuk járt a lábuk,
Tipegve táncoltak:
Csengett fülünk és rettegtünk
Látva rút maszkjukat,
S vad daluktól, mely hosszan szól
A holt is felriad.

’Héjj!’ ordítják, tág a világ,
De béna kin lánc van!
Nos rajta hát, dobd a kockát,
Vesd el úriasan,
Ám nagy semmit kap bűnös itt
A szégyen házában.

Nem volt se lég, és ezek még
Kacagtak a bajon:
Fegyenceken, kik bilincsben
Nem járnak szabadon,
Krisztus sebére! Hisz’ élnek!
Ezt miért kell látnom?

Keringőztek, tekergőztek,
Pár kellette magát;
Mint utcanők, tipegtek ők,
A lépcsőt taposták;
S néztek bandzsán, gúnyolódván
Míg mondtuk az imát.

Felsírt már a reggeli szél,
De nem múlt a sötét:
Éj-hálót font, lassan horgolt
Az óriás szövőszék:
S ha jön a nap, reszket a rab,
Az igazat félték.

A jajgató szél kóborolt,
Hol sírtak a falak:
Mint lomha gép, acélkerék,
A percek csoszogtak,
Ó, síró szél, mit tettünk mi,
Hogy dühöd ránk szakadt?
Aztán az ólomrács árnyát
Végül észrevettem, 
A meszelt falon vándorolt
A priccsemmel szemben,
S tudtam, szörnyű hajnal virrad
Valahol véresen.

Hatkor a cellát sepertük,
És hétre lett nagy csend,
De gyors szárnyakon a szél nagyon
Süvített odabent,
Mert Halál Úr, ki jeget fúj,
Gyilkolni megjelent.

Nem bíborszín ruhában jött,
S nem holdszín ló hozta,
Zsineg meg léc, és máris kész,
Áll az akasztófa,
Kötéllel jött a gyász-hírnök,
Hisz’ itt van most dolga.

Mint emberek, kik elvesztek
Sötét láp közepén:
Nem mertünk imádkozni sem
S kínunk volt kőkemény:
Valami meghalt mibennünk,
Meghalt már a remény.

Mert az igazság csak megy, útja
Lehet jó vagy romos,
Gyengét öl és erőst gyilkol,
Mindenkit eltapos:
Vassarokkal erőst gyilkol,
Szörnyű apagyilkos!

Nyelvünk, mint a tapló, s vártuk
Hogy üssék a nyolcat
Mert a végzet jő, ha itt az idő,
S egy élet megszakad,
Hiszen a sors hurka oly gyors,
Elér jót és rosszat.

Így nem volt tennünk semmi mást,
Csak várni a jelet:
Mint kő a völgyben ültünk tétlen,
Szavunk is megrekedt,
De szívünk úgy vert, mint dobot
Egy vad elmebeteg!

És megszólalt, durván rivallt
Az óra hirtelen,
S a börtön ott csak jajgatott,
Félve s tehetetlen,
Mint a leprás, hogyha üvölt
Odvában odabenn.

S mint rémálmokban sorjáztak
Iszonytató dolgok,
A kormos gerendán láttunk
Zsíros kötélhurkot,
S hallottunk imát, mit bakó
Kegyetlen elfojtott.

S hallottam jajt, keserű bajt,
Mitől szív megremeg,
Láttam kínját, izzadtságát,
Mit csak én érthetek:
Hiszen ki több életet él,
Az többször is hal meg.

IV.

Aznap, mikor akasztanak,
Nincs istentisztelet:
A lelkész szíve túl nehéz,
Arca sápadt, beteg,
Vagy szemében meg van írva,
Mit nézni nem lehet.

Benn maradtunk harangszóig,
Mikor végre dél lett,
Őrök jöttek, ajtók nyíltak,
A kulcsok zörögtek,
S minden rab cella poklából
A lépcsőre lépett.

Isten ege alatt jártunk,
De nem megszokottan,
Hamuszürke arccal megy egy,
Az meg holtsápadtan,
Ám bús népet ily vágyva nézni
Én sohasem láttam.

Nem láttam ily bús szemeket,
Sóvárgó mind és tág,
Nézték azt a kis kék sátrat,
- Ott bent égnek hívták, -
S minden vidám, szabad felhőt,
Mi rajta úszott át.

Ám sok közülünk csüggedten
Bámulta a földet,
Tudták jól, nekik járt volna
Ily iszonyú végzet:
Mert ő csak élőt gyilkolt meg,
Ám ők holtat öltek.

Mert ki másodjára bűnöz,
Az holt lelket ébreszt,
Mocskos lepléből kirántja,
S megint vérezni kezd,
De minden, minden hasztalan,
Bármennyi vért is veszt!

Úgy mentünk ocsmány ruhánkban,
Mint bohóc vagy majom,
Csöndben jártunk körbe-körbe
Az aszfaltudvaron,
Csöndben jártunk körbe-körbe
Szó nélkül, borongón.

Csöndben jártunk körbe-körbe
S mint vad szél, szüntelen,
Iszonyú dolgok emléke
Kísértett a fejekben,
Előttünk a rettegés járt,
S mögöttünk félelem.

Peckesen jártak az őrök,
S mint nyájat, tereltek,
Rajtuk tipp-topp egyenruha,
S ünnepi öltözet,
Ám a mész a csizmájukon
Megmondta mit tettek.

Mert hol nemrég sötét sír állt,
Nem volt többé sír ott:
Az ocsmány börtönfalon sár
Meg homok virított,
És szemfedőként tüzes mész:
Ezt kapta a halott.

Ily szemfedél jutott, ebben
Van a szerencsétlen:
Pőrén s gyalázatban fekszik
Az udvar mélyében,
Lábán béklyó, úgy hever ott,
S tűzlepel szegényen!

És csontot, húst eszik a mész,
A rút, tüzes halál,
Rideg csontot fal éjszaka,
S nappal lágy húst zabál,
Húst és csontot, majd a szívet,
Mert mindent megtalál.

Három évig nem vetnek itt,
S marad minden csupasz:
Mert három évig ez a hely
Meddő lesz és kopasz,
S nézi a kíváncsi eget,
A szemében panasz.

Mondják, gyilkos szív mérgezi,
S nem nyílik más, csak seb:
Nem igaz! Mert Isten földje
Ennél biz’ nemesebb,
A piros rózsa pirosabb lesz,
S a fehér fehérebb.

Szíve fehéret teremne!
S pirosat a szája!
Sok csodán át, hozta óhaját
Krisztus a világra,
Hisz’ nagy Pápa előtt borult
A sivár bot virágba.

De se vörös, se tejfehér
Rózsa itt nem nyílik,
Csak cserép, kavics s törött kő,
Ez mind, mit adnak itt,
Mert virág csak jó embernek
Enyhíti kínjait.

Így sosem hull majd borvörös,
S fehér rózsa szirma
A sár és homok borította
Ocsmány börtönfalra,
Hogy hirdesse, mindnyájunkért
Meghalt Isten fia.

Mert bár az ocsmány börtönfal
Öleli őt körbe,
Lelke nem járhat éjszaka
Vasbilincsbe törve,
Csak sír a lelke, mért temették
Istentelen földbe,

Békén nyugszik – vagy fog hamar –
Ez a szerencsétlen,
Nem őrül meg és délben sem
Űzi majd félelem,
Se nap, se hold nem zavarja
A sötét földben lenn.

Mint állatot, úgy húzták fel,
S nem mondtak gyászmisét,
Hogy rémült lelke békében,
És csendben nyugodjék,
De nagy sietve vitték ki,
S egy lyukba temették.

Leszedték vászonruháját,
S testét legyek lepték,
Kigúnyolták dagadt nyakát,
S merev, dülledt szemét,
És röhögtek, míg a testet
A föld alá tették.

Csúf sírjánál nem térdepelt
Imát mondva a pap,
S mit Krisztus bűnösöknek adott,
Szent keresztet se kap,
Bár egy volt ő azok közül,
Kikért meghalt egy nap.

De így esett; egy élet így
Örökre véget ért,
S részvét-urnát töltött a könny,
Hogy bele alig fért,
Mert a fegyenc mindig gyászol,
S zokog valamiért.