Hozzád kiáltok én Szentem és áldalak!
Örvénybe hullt szívem, és irgalmat könyörög,
lelkem halott táj, mely fölé vihar dörög,
s az éj üvölt bennem, mint átkos, vad alak.

Féléven át a napom fáradt, bús, hideg,
s újabb féléven át vak éjbe hull e táj,
akár a sarkvidék, oly pöre, szinte fáj,
nincs benne erdő, sem patak, nyáj vagy liget.

Nincs borzasztóbb, mint e jéggé csüggedt lét,
hol a holt nap lengi a roppant tér félelmét,
mely fullasztóbb, mint az ős-Káosz éji öble,

s irigyen bámulok minden hitvány dögre,
mely üres álmok közt hever tudatlanul,
időm lustán pereg, ahogy por a porra hull.

De profundis clamavi

J'implore ta pitié, Toi, l'unique que j'aime,
Du fond du gouffre obscur où mon coeur est tombé.
C'est un univers morne à l'horizon plombé,
Où nagent dans la nuit l'horreur et le blasphème;

Un soleil sans chaleur plane au-dessus six mois,
Et les six autres mois la nuit couvre la terre;
C'est un pays plus nu que la terre polaire
- Ni bêtes, ni ruisseaux, ni verdure, ni bois!

Or il n'est pas d'horreur au monde qui surpasse
La froide cruauté de ce soleil de glace
Et cette immense nuit semblable au vieux Chaos;

Je jalouse le sort des plus vils animaux
Qui peuvent se plonger dans un sommeil stupide,
Tant l'écheveau du temps lentement se dévide!