A nap már felhabzsolja a ma hulladékát,
a rongyos, tépett ég már csak egy vályú;
fény tapos a kerítésre: romos deszkájú,
kopárságán salétrom és por veti árnyát.
Kőrisfák álldogálnak, néha lomb szólítgat,
és szürkület csurran az elcsendesült térre,
vakon bólint rab testvére s válik fehérre,
- ahogy’ egy tátongó seb szélei szétnyílnak.
Utcák, melyek a nagy semmibe torkollnak,
utcák, omlatag, vég nélkül futó ösvények,
rajtuk bolyong az oktalan, éber gondolat.
Minden, mi nekem szól, odadöf torkomnak,
benned nyugszom, város, alján az öblének,
kő-kebledbe végleg elhantolva csontomat.
Octavio Paz - Crepúsculos de la ciudad
Devora el sol restos ya inciertos;
el cielo roto, hendido, es una fosa;
la luz se atarda en la pared ruinosa;
polvo y salitre soplan sus desiertos.
Se yerguen más los fresnos, más despiertos,
y anochecen la plaza silenciosa,
tan a ciegas palpada y tan esposa
como herida de bordes siempre abiertos.
Calles en que la nada desemboca,
calles sin fin andadas, desvarío
sin fin del pensamiento desvelado.
Todo lo que me nombra o que me evoca
yace, ciudad, en ti, yace vacío,
en tu pecho de piedra sepultado. Budapest, 2014. február 1.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
