Ott künn a parkban, a távoli ködfátyol és roppant
fák alatt, ahonnan édes nesszel kiomlik a hang,
a magányába hulló smaragd lombok búcsúzója,
mely a sápadt ég alatt jajdul, akárha kínnal szólna.
Ha akarod, andalogva egy este ide eljövünk,
a nyár majd ringat, de tán' szívünkbe harap a közöny.
Ha akarod, sétálunk a vadászkastély ős-tölgyei alatt,
a kesernyés illat a csapás felől orrunkba szalad,
remeg a mély csönd, ölel a meghitt vágy, s öröm,
és jön az ősz, az elmúlás, mi átfut minden vérkörön,
mi a kertek, erdők, folyók, fák halálát újra hozza,
kopárrá tépi a virágok bársonyát, a márványt is fakítja,
de egy szép napon majd lelkünkben megmerítkezik,
mint régi, csipkés kendő, mely titkon szerelmesének int.