Apám naptára az asztalon. Van gyerek, aki nem nézegeti apja naptárát? Gyermekként magam is kezembe vettem. Olvasgattam. Volt, amit értettem, volt, amit nem. Éveken át nézegettem naptárát. Mindegyik elején, fönt, nagybetűvel bejegyezve: In nomine Dei! Magyarul: Isten nevében! – Csak ennyi.

Ő nekem soha nem mondotta: szeretem az Istent. Nem mondta. Tudtam. Szerette. In nomine Dei! – írta minden év naptárának elején. Isten nevében – mert szerette Istent. Egyszerűen, mint a mindennapi ember, aki, ha “igaz” is, naponta hétszer botlik. Olvastam gyerekfejjel, majd ifjú mérlegeléssel. Apámnak fontos az Isten. Így nekem is Isten lett az Isten, akivel kezdeni kell az évet és élni az életet. Szívembe vésődtek a szavak. Minden füzetem első lapjára írtam: In nomine Dei.

Isten nevében kezdeni az évet? Tudhatunk mi szándékairól, terveiről? – Szent Ágoston (354-430) filozófus, aki ( a világirodalomra ma is ható VALLOMÁSOK szerzője) a tengerparton látott egy gyermeket, aki kagylóval hordta a tenger vízét a maga kaparta gödörbe. “Mit csinálsz gyermekem?” “Kimerem a tengert.” Ágoston fölényes mosollyal kérdezte: “Sikerül?” A gyermek válaszolt: “Biztosan előbb, mint neked megérteni Isten szándékait és akaratát.”

Ki nem ad igazat a gyermeknek? Mégis Isten nevével kezdtem az újévet. A karácsonykor megszületett Emberfia éppen azért jött közénk, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Amit akkor tanított, ma is azt tanítja. Nagyot változott a világ az I. századtól napjainkig, a XXI. századig, ám a változásokban az ember Ember maradt. “Az emberi lét nagy témái nem változtak. Az emberiséget éppen az teszi, hogy létének minden témája örök.” (Hamvas Béla) Kérdései: mi vagy ki az ember? honnan, hová, miért? boldogság, szenvedés, halál? erény és bűn? szent célok és a mindennapok? – Hogy kezdjem az évet, illetve folytassam életem, ha a feleletet nem keresem, nem találom?! Jézus pedig kiáltotta: “ÉN PEDIG MONDOM NEKTEK!” Akkor és ma.

Dunántúlon parasztember volt a szomszédunk. Ipsics bácsi. Szekerével járta földjét. “Nem jön velem egyet kocsikázni?” Akkor már felnőtt voltam, gyerekként ültem utoljára szekéren. “Örömmel!” “Jól ül?” “Igen.” Ostorával csettintett lovai felett. “No, induljatok! Isten segíts!” Felfigyeltem szavaira. Többször megálltunk, többször indultunk, és minden induláskor elhangzott: “Isten segíts!” Ő se mondta soha nekem, hogy hiszi vagy szereti az Istent. Ám nem egy “évbe”, csupán egy-egy rövid útra is Isten nevével indult.

Az iskolázott gyógyszerész, a bölcs parasztember egyaránt annak nevével kezdték az újat, aki elküldte Fiát, hogy Emberfiaként az örök témáinkra örök választ adjon. “Én pedig mondom nektek.” – A következő hetekben tanításába mélyedünk el. Kérem, tartsanak velem. In nomine Dei!

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2011. január 15-i számában.)