Az utókor még ma is tétovázik alakja és műve fölött az ítélet meghozatalában. Bár egész lényét a történelem nemcsak felmentette, hanem a nemzeti idealizmus dicsfényével is körülvette, mégis az újabb korok kétkedéssel fordulnak felé vagy ironikusan fordulnak el tőle. Ilyen volt a nagy történész Deér József, és a századközép legnagyobb költője, József Attila.

Még a tudomány is mintha elérzékenyülne, mikor a Szent István-i állameszme történelmi jelentőségét taglalja, s úgy tesz, mintha a Szent Korona az ő magasztos fejéért és fejére született volna. Utókora egyrészről márványba és aranyba öltöztetett apával, feleséggel, valamint egy szent fiúval és egy szent nevelővel veszi körül, másrészt kegyes nagyvonalúsággal feledkezik meg keleti despotizmusa könyörtelenségeiről.
S hogy a lényét az éggel összekösse, felszentelte alakját és a családját, s politikai éleselméjűségét a Szűz Anyának felajánlott Magyarországgal szépíti szakrális aktussá.
Az emberi szív legfájóbb pillanata a gyermekét elvesztő apa magasztos képe. Ha a történettudomány dadogni kezd, az embert a fájdalom ékesszólásával menti föl. Az Árpádok történetéről lehántott minden keleti istenkirályi gesztust, hogy nagyjainkat a kereszténység aranyfüstjével fújja be.
Valójában az Árpádoktól Hunyadiig királyaink tetterős és ambiciózus férfiak voltak, akik a nagy tettért népeket és koronákat áldoztak fel. Az utánuk következők Szapolyaitól Tiszáig vagy groteszk kísértetei voltak a Nagy Kornak, vagy egyszerűen balekjai egy könyörtelen Európának.


A Tett embereit felváltotta a Tettől való félelem.
A nagykirály kiirtja a hatalomra nem vágyó rokonságát, mégis a felmentését újra és újra meghozza az utókor, Szent István leghamisabb hangú ügyvédje. Nem tehetett mást, így igazította saját korlátoltságához István féktelenségét.
Tetteit a körülményekkel magyarázzák, s nem a koncepcióval. Az az uralkodó, aki a körülmények között mozog, az saját uralkodásának udvari bolondja.
István nem lehetett ilyen, annál sokkal erősebb és robosztusabb jelenség volt. Korának műveltségéhez képest ideális alapokkal bírt, filológus és filozófus volt - talán ez az antik eszmény gyengíthette -, de mégsem annyira, hogy akaratát ne tudja beteljesíteni. Inkább az irányok változhattak meg nála, kényszerű házasságot és kényszerű papságot vett a vállára, de az ősi magyar célt mégsem vetette el. Birodalma valóban jelentős volt, haderejét, népének erkölcsi és kulturális nagyságát a kor alaposan alábecsüli, ősi mítoszainak nemzetmegtartó erejét sem akkor, sem most nem ismerik el. Külsőségeiben európai volt, de a lelke mélyén hun-szkíta ösztönök forrtak acélos akarattá. Meghasonlásainak része volt, hogy saját ösztöneivel leszámoljon, hogy majd az utolsó éveiben visszatérjen azokhoz.
Ha behódol Európának, országát (úrságát) egy év alatt elvesztette volna.
Mikor gyermekét megölették, összeomlott, de nem saját ösztöneiben, hanem politikai irányultságában. Tudta, hogy az ősi szkíta-hun-avar birodalom öröke az örök európai hegemónia kulcsa, és Bizánc túlélése. A Pápaság Magyarország révén nyert időt a teuton ragadozói ösztönnel szemben. Cserében a pápai hivatalnoksereg a Habsburg, később a francia előrenyomulás ellenében először a töröknek, majd az egyre szekularizáltabb habsburgi hibridállamnak dobta oda, ahogyan tette ezt a lengyelekkel is.
István a maga idejében kijátszotta a Pápaságot, ahogy Bizáncot és az otromba német előrenyomulást is. Műve befejezetlen, de torzóban maradt valósága ellenére is olyan erős alapokat hagyott maga után, melyet a kiirtott rokonságának megmaradt utódai érdemesnek tartottak továbbépíteni.