Karácsony… Kimondom ezt a szót, s mindig a rossz felnőttségem előtti gyermeket keresem önmagamban, aki ezekért a napokért élte, szenvedte, vágyakozta át az egész évet.
Szerettem a tavaszt, ösztönösen vágytam a saras és hűvös februárban a tavasz után; a nyarat, különösen a langyos és édes estéket, az őszt, ahogy az utcán sétálva a bágyadt napfény szomorúságom rossz ütemét kopogta vissza a járdára.
De a karácsony más volt, gyermekségem misztikuma ragyogott fel benne.
A régi esték fehér illatokkal, sejtelmes fényekkel, arany örömmel.

Azt vallom ma is, hogy az ember genetikai öröksége a hit. Minden nagykultúra ezzel kezdődik, s ennek utánzásával végződik. Az emberiség minden nagy alkotása vallási ihletettségű. Még azok is, amelyek célja és iránya eredetileg nem a vallás volt.
Vallom azt is, ha egy kisgyermek egyedül maradna egy lakatlan szigeten, és a sorsának alakulása folytán életben maradna, oltárt építene magának és imádságot költene. Nem azért, mert az ember a képzeletének a foglya, hanem azért, mert saját létezésének ez az értelme. 
Karácsonykor ez a genetikai istenélmény tér vissza mindannyiunkba.
Bizonyítja ezt karácsony/ kerecseny szavunk, melyet a minden magyar szóról szláv és finnugor származást bizonyítani akaró nyelvészek ószláv szóként akarnak meghatározni.
Pedig ez a szó régebbi, mint maga a szláv nyelv és lélek, ősibb, mint az európai kultúrkör. Megrázó és tragikus felvetés, hogy a magyaroknak szent ünnepükre és szokásaikra más nyelvből kellett szavakat kölcsönvenniük.
De az etimológiai vitákon túl karácsony az ősi Istenváró mítoszunk és az Üdvözítő megszületésének ünnepe egyszerre. Ilyenkor volt a magyar sólyomröptetés a fény ünnepén.

Régi karácsonyok emlékképei kavarognak bennem, szépek és szebbek, és talán néhány magányos is.
Emlékszem egyre, melyet huszonhárom évesen egyedül ünnepeltem. Nem volt karácsonyfám, egyedül Bach Karácsonyi oratóriumát, majd a H-moll miséjét hallgattam, másnap pedig a Magnificatot. 
Akkor éreztem meg, hogy a zene Istentől jön, anyagi világunk és kémiai szerkezetünk belső törvényeinek ad új értelmet ez a magasabbrendű harmónia.
Az öreg és vaksi Bach tudta ezt, s miután elcsapták öregsége és vaksága okán az állásából, megírta a Világegyetem himnuszát, a Fúga művészetét.

Azóta sok év telt el, és ma már a férfi a halottait is a karácsonyfához viszi, keresi a hangjukat, mellyel a Csendes éjt énekelték, a mosolyukat, mely felragyogott a felragyogó csillagszóró fényével, a mozdulatukat és érintésüket, s csókjaik csiklandó puhaságát.

Ma én vagyok az, akitől várják a csillagszóró meggyújtását, az éneket.
Egyszer egy öreg pap azt mondta nekem, hogy a gyermeknek az apja olyan, mint az Isten. Ma már értem, hogy a Szentestén miképpen lobban fel bennünk az isteni szeretet, hogy a Mindenható az apákon mutatja meg önmagát.
Különös, hogy azt a karácsonyt viszem még mindig megroggyanó léptekkel, amikor nem voltak szép csomagolású ajándékok, mikor az étel is csak két fogásból állt. Mert akkor nem vonta el semmi a figyelmemet azokról, akikben az Istent kellett volna meglátnom. 
Azon az estén az én két szép teremtőmet láttam. A láthatatlan Isten mégiscsak megmutatta önmagát.

Az jutott az eszembe, hogy ilyen hát az Isten. Milyen szép, milyen kedves és ismerős. Nem a templomi festmények Istene volt, hanem azok festői szépsége, akik megteremtettek.

Ma nekem kell a hangomat és az arcomat az Istennek eszközül adnom. Ez az emberi lét egyik legszebb szentsége. A teremtő és a teremtettek öröme. 
Ilyen lehetett ez régen, mikor az első sólymok felrepültek. Akkor a fáklyák voltak a lámpások, s az ég szórta a csillagfényt. És az Isten madarai felszálltak és visszaszálltak a férfiakhoz, akik egy pillanatra hihették, hogy az Isten járta át nehéz és gyors járású szívüket mások öröméért...