Szeretem a színház izgatott és zsongó varázslatát, az ódon lámpák fényét, a vörös függönyöket, tapétákat és szőnyegeket, az aranyfüsttől csillogó mennyezetet, korlátokat, stukkókat. És leginkább a színpadi színészeket is megszégyenítő módon játszó nézőket. Talán a ma színházának az egyik nagy varázsa, hogy nem tudni, hol kezdődik a nézőtér, s hol ér véget a színpad. Talán minden kor ilyen volt, elég, ha Taine híres angol irodalomtörténetét elolvassuk.
Ma este azonban megtört a varázslat…
Ahogy felfelé siettem a lépcsőn, megláttam egy széket, melyen egy magára hagyott tábla feküdt névvel fölfelé, a név alatt két évszám: 1910-2002. 
Egy élet feküdt ott két szám közé szorítva és eldobva, mintha valaki félbehagyott volna egy munkát. 
A tábla tehát szemérmetlenül hirdetve ott hevert, hogy valaki kilencvenkét esztendő múltán itt hagyta a világot, miközben ezt a tragikus hirdetményt is itt hagyta valaki. Talán azért, mert letelt a munkaideje, talán csak az emberi hanyagság ennyire könyörtelen.
Ahogy ott hevert, eszembe jutott, hogy egykor én is egy név leszek két évszám szorításában, s ez is csak addig tart, míg a név és számok le nem kopnak a fáról vagy a kőről.
Így éltek és haltak már százmilliók, és így múlik el a világ dicsősége. 
A költő és a tudós, a király és a hős tankönyvekben és lexikonok sűrűn teleírt oldalain dacol a feledéssel, de egyszer úgy is vesztessé lesz az ember a nemtörődömség elleni tehetetlen küzdelmében.
Ma láttam diákokat, akiket a tanáruk arról faggatott, hogy kit tudnak megnevezni a magyar költészet panteonjában.
Petőfit legtöbbje felismerte, egyszerre hadarták a nevét a könnyű győzelem izgatott mámorában. Néhányan még Aranyt, Adyt, József Attilát… Valaki meg tudta mondani, hogy melyik Juhász Gyula, de már a fiatal Jókai, Madách, Katona, Tóth Árpád vagy Vörösmarty arca végletesen kikerült az ifjúi nemzedék tudatából.
Fellapozom a régi, vaskos irodalomtörténeteket. Száznyi arc néz vissza rám, egyetemek tudós professzorai, nyelvészek és irodalomtörténészek: Négyesy, Pintér, Alszeghy, Várkonyi, Féja, Beöthy, Gyulai, Brisits, Horváth János, Ferenczi, Vértesy, Haraszty, Bodnár, Váczy János, hogy csak a legismertebbeket lássam magam előtt. De őket már kidobta a modern idők centripetális gyorsulása abba az ismeretlen tartományba, ahonnan már nincs visszatérés.
És ott vannak a magyar irodalom híres nőalakjai és feleségei. Csajághy Laura sírja legalább annyira elhanyagolt, mint Mauks Ilona síremlékműve.
Mégis felébredt bennem a hanyagság és az otrombaság elleni dac. Elsősorban önzőnek éreztem magam, hiszen tudom, hogy én még inkább kicsúszom az idő vaskos ujjai közül, mint azok, akiket oly nemes önzetlenséggel tartott becsben a közös emberi emlékezet.
De a gyarlóság örök még akkor is, ha a régiekben több volt a kegyelet, mint a ma emberében. Kézírásunk is szemétté lehet, melyről a modern tudomány sokkal többet tud, mint a távoli múlt.
Bach utolérhetetlen Brandenburgi versenyeit csomagolópapírként használták, mígnem egy zeneértő megtalálta. Stendhal Vörös és fehér című regényének kéziratára egy lengyel talált rá egy ócska és dohos bőrönd mélyén.
Arany kéziratainak nagy részét az orosz és amerikai bombák tüze égette el…,
Nézem a félredobott táblát. Mozdulatlanul hever a tárgyak öntudatlan lustaságával, hogy hirdesse a vörös kárpit és az arany díszítés büszke pompájában, hogy íme, te is így végzed majdan egyszer. Félredobva és elfeledve.