Erdélyi körutazás - városok

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál…”

Tikkasztó hőségben indultunk el otthonról, abban bíztam, hogy Erdélyben hűvösebb lesz kicsit, hát, nem volt hűvösebb. Még a hegyek között is nagyon meleg volt, teljesen feleslegesen vittem bakancsot, meleg ruhát. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki Erdélybe utazik, az elégedjen meg egy rövidnadrággal meg néhány pólóval – az időjárás alaposan megtréfálhatja az embereket…

Kalotaszentkirály után mélyebbre haladtunk Erdély szívébe, Kolozsvárra. Kolozsvár, az „ősi dák, azaz román város, ahogy a neve is mutatja” mondogatják előszeretettel a románok. Hm. Kolozsvár románul Cluj (Napoca). Cluj kiejtése magyarul nagyjából”kluzs”, napoca jelentése pedig vár… Miről is beszélünk?

Kolozsvár kétségtelenül Erdély történelmi központja és legjelentősebb városa, emellett kiemelkedő kulturális központ: két színház, két opera, tizenegy felsőoktatási intézmény és számos középiskola található itt. Amire pedig büszkék lehetnek nagyon a kolozsvári magyarok: itt született az igazságos Mátyás Király és Bocskai István fejedelem, valamint a város volt a bölcsője az unitárius vallásnak.

Rövid ideig voltunk Kolozsváron, így kevés fért bele a nagyon sok látnivalóból. De nagyot dobban a magyar ember szíve, amikor ott áll Mátyás Király szülőháza előtt! Megkoszorúztuk a magyar nyelvű táblát is, és nem kis fintorral olvastam a román, illetve angol nyelvű táblát mellette, mely szerint „The Romanian Matthias Corvinus is considered the greatest of all Hungarian kings” – vagyis a román Korvin Mátyás a legnagyobb valamennyi magyar király között… Valóban, egyik nagyapja, Iancu de Honedoara őse erdélyi vajda volt, aki tényleg román származású volt – ennyi elég is volt a románoknak egy kis történelemhamisításhoz. Hogy a többi felmenője magyar volt? Ugyan már, kit érdekel az…

A monumentális Szent Mihály Katedrális kihagyhatatlan, csodaszép szobraival, ablakaival, szószékeivel és oltárával… A brassói Fekete Templom után Erdély második legnagyobb gótikus temploma. Még a gyerekek is átérezték a hely szellemét, csendben, tátott szájjal nézelődtek.

A város főtere is óriási élmény volt. Hatalmas és lenyűgöző, tiszta, rendes és barátságos. Meglepő volt, hogy milyen szépen rendbe volt rakva, igazi európai város benyomását keltette. Ajánlatos vigyázni a szökőkútnál: alaposan megtréfált egyszer, miközben fotóztam, galád módon megindult éppen alattam… nem esett végül is rosszul a nagy melegben, de azért kapkodtam a levegőt egy ideig.

Szerencsére a bántó és rikító román sovinizmus durva megnyilvánulásai jórészt ma már a múlté… a magyargyűlölő Funar polgármestersége alatt a teret ellepték a mindenféle méretű román trikolórok, ma már ízlésesen vannak elhelyezve. Itt mindenképp meg kell említenem egy pozitívumot: noha bánt, el kell ismernem, a románok nem szégyellik románságukat; a nemzeti lobogójuk mindenütt látható volt. Nem úgy, mint nálunk – nem egyszer megkapja idehaza az ember, ha magyar színeket hord, vagy magyar zászló van a házán, hogy „magyarkodik”. Nem hinném, hogy ott létezne olyan szó, hogy „románkodik”, s ha lenne is, és valaki használná, hát nem vagyok biztos abban, olcsón megúszná…

Fadrusz János Mátyás szobra elképesztő látvány. Sokszor láttam már fényképen, de ott állva előtte jön rá az ember, hogy micsoda hatalmas alkotás ez a szobor! Idén október 12-én lesz 110 éves a mű. A négy mellékalak szintén a magyar történelem jeles képviselői, a Fekete Sereg vezérei: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai István. Büszkeség töltött el a szobor talapzatánál állva, és elgondolkoztam: a mi régi és szép, kulturált Erdélyben az bizony mind magyar és egy se román… Ne essék félreértés: nem állítom, nem is állíthatom azt, hogy a románok nem alkottak maradandót. Természetesen alkottak, hiszen közöttük is éltek, élnek nagy művészek, építészek. De Erdélyben vajmi kevés alkotást láttam román kéztől, ami említésre méltó, azok többsége is román soviniszták, ultranacionalisták szobrai voltak, amivel önigazolást adhattak maguknak, a magyarokat pedig bosszanthatták… Persze mindez nézőpont kérdése: számukra ezek szabadságharcosok voltak, számunkra pedig nem egy esetben pusztán tömeggyilkosok.

Még egy szobrot sikerült megtekintenünk, méghozzá Sárkányölő Szent György lovas szobrának másolata. Az eredeti 1373-ban készült és jelenleg Prágában található. Elgondolkoztató, a szobrot megnézve, hogy a 14. században valóságos technikai bravúr volt a szobrot elkészíteni…

Következő állomásunk Marosvásárhely volt, ami már sajnos nem a székely főváros, mert több a román az erőszakos betelepítéseknek köszönhetően. A város határában döbbenet: iszonyat szmog fogadott minket, azt hittem ez lepi be a várost, de szerencsére nem, ez csak az ipartelep volt. Gőz, füstköd… a ceausescui rendszer undorító hagyatéka: mindent tönkretenni és elcsúfítani, ami szép, és főleg magyar…

Maga a város gyönyörű szép, mármint a belváros. Megnéztük a kultúrpalotát, ami maga egy csoda volt, a falak, a mennyezet, a magyar képkiállítás, a koncertterem – ahol Bartók is koncertezett – szerintem annak is nagy élmény, aki különben nem szeret múzeumba járni. Éppen restaurálták egyébként, így néha drótokat, munkásokat és kalapácsokat kellett átlépni. Nagyon kedves magyar idegenvezetőt kaptunk, aki részletesen és érdekesen elmondott mindent. Számomra a legszebb a Róth Miksa műhelyében készült festett ólomüveg ablakok voltak: gyönyörűen kidolgozott, művészi figurák, mind egy-egy erdélyi balladát, vagy nagyjainkat elevenítették meg. A szemközti toronyba való felmászás igazi kemény túra volt, azt hittem sose lesz már vége a lépcsőknek, de a panoráma megérte!

Ott a toronyban beszélgettem egy kicsit az idegenvezetővel, aki szomorúan és némileg lemondóan mesélte, hogy a román polgármester egy tanulatlan román cigányt tett meg igazgatónak – a magyar Kultúrpalota élére!!! – aki magyarul sem tud… végzettsége sincsen. Láttunk már ilyet idehaza is… mindenesetre érdekes lesz, ahogy ez az ember megszervezi majd a – főleg magyar – csoportok látogatását és idegenvezetését…

Ezután volt egy kellemetlen élményünk, a város után 10 km-el láttunk a túloldalt egy balesetet, épp mondtuk, remélhetőleg semmi baj nincs, amikor egy rendőr integetett a túloldalról. A sofőrünk nézte is, hogy mit akar, végül megállt. Elénk bevágott egy rendőrautó, kiszállt egy román rendőr, és kezdődött a cirkusz. Üvöltött, mindenbe belekötött. Elkért minden papírt, a gyerekek biztosítását, a tachográfot, 15 ezer lejes és 3 ezer euros büntetésről üvöltözött. Közben megállítottak más buszokat is, románokat, azok öt perc múlva mehettek. Két cigány prostituált meg a zsaruk szemeláttára árulták a „bájaikat”, nekünk is ajánlatot tettek, többnyire olyan szavakkal, amik nem irodalmi portálra valók… ez cseppet sem zavarta a helyi karhatalmat, a két „tündérke” nyugodtan végezhette a „munkáját”…

Végül azonban – 45 álldogálás után a negyven fokos melegben – kegyeskedett elengedni minket…

Központi szállásunkról, a Bucsin-tetőről, másnap mentünk Székelyudvarhelyre, előtte megálltunk Szejkefürdőn, Orbán Balázs emlékművénél. Orbán Balász többek között arról nevezetes, hogy hat év alatt szekéren beutazta egész Székelyföldet fényképezőgéppel, és elkészítette a Székelyföld leírása című művét (1873). 12 gyönyörű székely kapu vezetett fel síremlékéig, mindegyik más és más stílusú, amelyeket a tisztelők emeltek. Udvarhely nagyon kedves kis város, mindenhol magyar felirat, magyar beszéd, a város 97%-a magyar. Kis parkban álltunk meg először, hírességek szobrai vettek minket körül, Csaba királyfi, Nyírő, Wass Albert, stb. Wass Albert neve persze nem szerepel – azt aligha engedték volna a román hatóságok – a neve helyett a „Bujdosó székely hazatalál” felirat található. Székely furfang…
A Márton Áron téren található Vasszékely szobra szintén szívszorongató látvány volt: hatalmas, puskáját botként emelő székely katona… első világháborús emlékmű – amelyet a románok természetesen tönkretettek, de felújították – a székelyek egyik zarándokhelye. Talapzatán a felirat is szívbemarkoló:
„Gyopárt a Hargitáról hozzatok,
A székely hősök halhatatlanok.”

Utazásunk ötödik napján látogattunk el Segesvárra. Nem volt olyan nagy élmény, mint amire számítottam, de ez nem a hely hibája. Segesvár előtt Fehéregyházán álltunk meg, ahol megnéztük az ottani Petőfi-múzeumot. Rendkívül érdekes eredeti kéziratokat, képeket, információkat találhattunk, és egy nagy terepasztalt, amely ábrázolta Petőfi valószínű elestét. Némileg bántó volt a román sovinizmus jelenléte, hiszen nem bírták kihagyni a számukra hős, számunkra tömeggyilkos Avram iancu dicsőítését… (számomra – hiába hisz valaki abban, hogy jó és hasznos, amit tesz – ha ártatlan civileket mészároltat le ostoba, tanulatlan parasztokkal, az bizony gonosztevő…) Megkoszorúztuk a múzeumkertben található emlékművet és akkor indultunk Segesvárra.
A város valaha virágzó szász központ volt, most már alig élnek benne szászok, és magyarok is talán csak 20 százalékban. Ronda kockaházak, lepukkant belváros, amin látszik, hogy valaha gyönyörű volt. Mindenesetre a vár, a középkori városrész nagyon szép, igényes, tiszta utcákkal, épületekkel. A torony sajnos zárva volt hétfő lévén, de a többi is nagy élmény volt. Mint említettem, nem volt olyan szép élmény, mint amit vártam – nyilván Petőfi szelleme is hozzájárult – de szomorú volt az a tény, hogy alig-alig hallottunk magyar szót… A város nagyon elrománosodott. Ez látszott a szeméthegyeken, a balkáni állapotokon. Szomorú volt látni és tudni, hogy ez a gyönyörű, egykor virágzó szász város mára bizony középszerű, félig kihalt, félfalusias valamivé vált… Igen, a hajdan félmilliós szász közösségből talán ha húszezer maradt Erdélyben… Még a Ceausescu rendszer alatt rengeteg szász vándorolt ki Németországba – miután rengeteg pénzt fizetett a német állam a kivándorlási engedélyekért – és a 90-es évek elején a maradék szászok is ott hagyták 700 éves életterük helyszínét...

Kellemetlen élmény volt, hogy amikor be akartunk ülni egy sörözőbe, és megkérdeztük a hölgyet, hogy van-e wifi, ő hirtelen nem tudott magyarul… nem zavartattuk magunkat, leültünk, majd tíz perc múlva rendelhettünk is – hatalmas tömeg volt, rajtunk kívül voltak hárman – de hideg csíki sört kaptunk, ami talán a legjobb Erdélyben.

Apró mementó a Drakula őrület. A románok ismét tanújelét adták annak, hogy a történelemhamisítás simán belefér, ha egy kicsit a saját nemzetük fényezéséről van szó… Drakula gróf kitalált személyiség, Abraham Stoker angol író alkotta meg a figurát 1897-ben. Egyébként azért helyezte a helyszínt Erdélybe, mert az eredeti helyszín túlságosan emlékeztetett egy, korábban megjelent műre… Mindenesetre Drakula gróf történelmi háttéralakja Vlad Tepes, havasalföldi vajda volt, aki kétes hírnevet szerzett magának kedvenc kivégzési módszerével: a karóbahúzással. Mátyás király egy időre börtönbe is záratta a szadista vajdát, amikor a szászokat kezdte tizedelni ezzel a módszerrel.
Lényeg, ami lényeg: Vlad Tepesnek soha, semmi köze nem volt Drakulához – talán annyi, hogy apja a Zsigmond király által alapított Sárkány-rend (Dracul) tagja volt. De a románok büszkék erre. Nem tudom… én nem lennék büszke egy ilyen szadista vadállatra. És bizonyos, hogy nem erőltetném a történelmileg teljesen hamis ostobaságot, mely szerint Drakula erdélyi vajda volt… Persze mindez jó üzlet, hiszen az igénytelenebb, és a történelemhez nem konyító turisták boldogan vásárolják a vámpírfogakat, a művéres gyertyát, Drakula vélt rémtetteit ismertető könyveket, és így tovább…

Számomra sokkal horrorisztikusabb volt a segesvári bekötőút mentén található Petőfi-emlékmű… Valóságosabb és szörnyűbb. Petőfi feltételezett elestének helyszínén található az emlékhely, amelyet meg lehet koszorúzni – ha elég bátor az ember… ugyanis – nyilván „teljesen véletlenül” – egy kamionmegálló mellett áll az emlékmű. Életveszélyes, és meglehetősen undorító: kosz, mocsok, használt óvszerek, ürülék és hasonló „termékek” hirdetik a románok fejlett, és EU-konform politikáját…

Folyt. köv.