Minden jelentős nemzeti irodalomban megszületik a homo poeticus - a költői költő -, ki nem harcos próféciák vagy az udvari széptevés boldog álmait szövögeti, hanem a dolgok, tárgyak, jelenségek, napszakok szépségét festi vagy énekli azelőtt soha nem létezett harmóniákkal.

Ilyen volt az angoloknál Keats, a németeknél Hölderlin, a franciáknál Heredia, és ilyen volt a magyar irodalomban Tóth Árpád.

Szelíd és törékeny alakjában nemes és tiszta párákkal egyesül az assisi szegénységideál egy ősi és keleti szemlélődés képességével.

Szinte minden verse festmény, csendes és elégikus ábrándozás, nemes és tiszta színéhséggel és páratlan melódiájú hangkultusszal.

Alakját nemes és csendes tűnődés és kegyelemszerű jóság emeli a legtöbbek fölé; költészetét pedig a díszletszerű szépségek mögötti mély és őszinte fájdalom.

Nemcsak az irodalom nagy őrültjeinek van előnye az úgynevezett normális költőkkel szemben, hanem a halálba készülőknek is. Ahogyan Keats, úgy Tóth Árpád is a tüdőbaj perzselő igája alatt fogyott el, hogy elpárolgó életéből itt hagyja a színek és a formák utolérhetetlen ideáját.

Soha nem osztotta meg a közönséget, esztétikum, pártállás vagy más affinitások ellenére is mindenki szereti és becsüli, s mindig is lesznek rajongói, míg az emberiség fogékony lesz a szépségre, a csillagok járására, az alkonyatok lomha és bohém játékára, a parkok, fasorok, kertek lágy, őszfényű csendjére.

Életében és a halálát követő néhány évtizedben rendkívül igaztalan volt a kritika vele. Szerb és Pintér szinte alig említik, Schöpflin hideg mértéktartással ír róla. Csak Várkonyi és Féja Géza értik meg nagyságát. De még az őt megértők sem méltányolják eléggé a Hajnali szerenád kötetének egészen új verseit. Békés és szelíden panaszos impresszionistát látnak benne, aki egy stilizált világot teremt magának, hogy eldadogja benső fájdalmát.  A legtöbbek megérzik benne az óriást, de festőiségét és hosszú, vigasztalan melódiáit túlságosan teátrálisnak értik, a tárgyiasított esztétikum és az énkultusz közötti kötéltáncost látják e versek írójában.

Jó nékem ez a zaj s e sok setét dolog.

A lelkem, a lankadt, fekete rózsa

Szelíden hervad itt... és elborongva

Egy kicsi, vézna testre gondolok,

Mely már halott, s arra: mi vár reám?

S mivégre ezek a beteg dalok?

(Kisvendéglőben)

Ha valaki a fülével is hallgatja e poétikus vallomásokat, Chopin vagy Fauré noktürnjei jutnak az eszébe. Ez a liturgikus érzékenység néha már túlságosan is femininnek tűnhet. Mégsem érezzük férfiatlannak ezeket a költeményeket. Inkább egy halk és rezignált férfiasság zsoltárai szólalnak meg. Olyasvalakié, aki még nem készült fel a halálra, s fájdalmai túl intenzívek a lemondáshoz.

S az én sorom? Néhány szomoru lánynak

És fáradt úrnak megtetszik a lelkem

Egy-két percre; s unottan és betelten

Eldobnak, s hűs klasszikusokra vágynak.

(Kisvendéglőben)

A kötet másik versében talán már a korai olvasmányélmények – Verhaeren és Georges Rodenbach  hatása is észrevehető. Az emberen túli magány, mely a tárgyakat, bútorokat és szobákat is fellelkesíti. A tárgyak hallgatag társai a költőnek, s túlnőnek tárgyi mivoltukon. Saját érzéseik és észlelésük van, s valamiféle filozófia is körbelengi őket. Titokzatos, de megértő társak a magányban.

Európában talán az amerikai Prentice Mulford felfedezése hatott leginkább, aki szerint a ház, a szobák és a bútorok megmutatják az ember legbensőbb titkait, személyiségének elszórt lomjait.

Másik szobádban ódon ágy legyen,

S mint téli síkra ejtett ékszerláda,

Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,

Heverjen drága tested a tiszta lepleken.

Kis asztalodon könyvek legyenek,

S míg bennük lapozol lágy, lassu ujjaiddal,

Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal,

Itasd meg csendesen, s ringasd el lelkemet...

(Szobák)

A belső terek különösen foglalkoztatták, hiszen ezekben a terekben a szinesztéziák felbuzognak, mint eleven forrásból a túlélés vágya. Így jelennek meg ezekben a sápadt, elfüggönyözött szobákban a fények illata, vagy a hangok színei, mozdulatai.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden,

S a fakó aranyszínü alkonyatban,

Mint beteg princ a díszes, halk fogatban,

Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

(Egy leány szobájában)

És ott a titok, az olcsón vett szerelem, a vágyak vásárolt beteljesülése. Vajon van-e beteljesülés, mikor az ölelés akarata nem a szívben fogant.

Mennyi puha szimbólum, s mennyi szeretetvágy zendül e lélek magányos húrján.

Sok vád érte Tóth költészetét, hogy egy húrú költő. Valójában nem egy húrú, hanem egy húrra hangszerelt, a halál komor és melankolikus zengésére.

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem,

Milyen unott s hideg a karja mozdulása,

S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa

Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

(…)

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon

Csillog e nő szeme az estben... érzed? érted?

Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted

Komor sínjei közt egy sötét állomáson...

(…)

Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség

Fogadjon, feleség és boldog vacsora?

Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha?

S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

(Egy leány szobájában)

A fények örök misztériuma is vonzotta, melyek életre keltik a vágyakat, s ezekből a lágy impressziókból fájó expressziók transzponációja következik be. Talán ezt nem értette meg a régi és a modern kritika sem, hisz a Tóth Árpád-i életérzést csak az impressziók fátyolos tükrén át látták, s ott is egy stilizált festményként

Szürcsölte a teát, s át gyermeteg szemén

Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze,

S az italemelő, lustácska, könnyü kézre

Az éji csendben árván s szelíden néztem én.

S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát,

Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből

Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl

A lenge éji fény, a lágy olajvirág...

(Légyott)

A kötet leghíresebb versei a Meddő órán, Ady Endrének, Orfeumi elégia és a címadó Hajnali szerenád.

Az 1908-ban írt Meddő órán egy rendkívüli finomsággal megrajzolt énkép. Különös paradoxonja a versnek, hogy alkotásképtelenségben rajzolja meg e benső portrét e vigasztalan hangú poéta. Gyengéd, alig látható vonalú ikon, s nem az evilági magányról, hanem a kozmikus magányról van szó benne. A magányt a szenvedés szüli, ahova nem követheti senki. Olyan, melyet Krisztus szenvedett el a Getszemáni kertben majd a keresztfán, Nietzsche és Hölderlin őrületben fogant magánya vagy a haldoklók társtalansága.

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

(Meddő órán)

Az Ady Endrének az egyik legszebb magyar elégia. Kevés olyan mű létezik a világirodalomban, melyben művészet és a művész elbukása, a tisztelet és a szeretet, ideák és bukott eszmények ilyen kontúrtalanul és áttetszőn lennének egymásba festve.

A költemény egyik legfontosabb emlékezés az apára, aki maga is művészként próbált érvényesülni, majd egy városi megbizás sikertelensége miatt nevetségessé vált.

Ez a félelem, mint valami lelki átöröklődés, tovább élt Tóth költészetében. Már az első kötetben is megjelenik az alkotás sikertelensége miatti félelem, mely leitmotívumként végigvonul az egész életművön.

De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt

Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,

És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,

S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:

Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,

S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem

Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,

S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este...

(Ady Endrének)

A kötet és az életműnek állandósult élete van, a színek és fények áthajlásai egymásba. Talán ezért válik ez a költészet sokszor fényképszerűnek. Sokkal intenzívebb volt itt a teremtő akaratnak az időtlenség megmutatása. Talán ezért fordítja le Keats Görög vázáját, s ezért játszódnak ezek a versek visszatérőn ugyanazon időpillanatokban. Hajnalok, alkonyos vagy az estek első és utolsó pillanatai remegnek fel ezekből a költeményekből. És a nagy misztérium, az ősz.

Az ősz a múlásé és múlandóságé. A Tóth Árpád-i ősz szintén más, több az evilági hanyatló évszaknál. Még akkor is, ha az evilági világlátás szülte ezeket a misztikus őszöket.

Nagy őszi éjben, őszi csöndben

Mentünk távol sírok felé mi.

Mentünk elalvó bús ütemmel

Megbolygatni egy csendes ágyat…

(Ősz)

Megcsobbanó, híg sárban gázolok,

S az őszi kertben messzenézni félek,

Elhervadt ajkam csendesen zokog,

S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;

Az ágakon gyászlobogó lobog.

(A parkban)

Nevess Philoklet... méla mosolyod

Jól esik nekem, mint az őszi nap;

Jut-e eszedbe, mire gondolok:

A csoda-ősz a platánok alatt?

(Philoklet)

Némi felelőtlenséggel kimondható, hogy a kötet legpatinásabb verse a Szeptemberi szonett. Tóth Árpád a francia parnasszien költőitől átvéve az alexandrinokban szerkesztett szonetteket, aranyfényű zengéssé pengette azokat. Ráadásul fogékony volt a baudelaire-i exotikumhoz, a herediai érctáblaszerűséghez és a verlaine-i hajlékonysághoz. Ennek egyik szép ötvösmunkája az arabeszkszerűen csiszolt és ékesített ősz-verse.

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,

Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt

Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,

Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,

Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;

S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed

Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva

Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,

Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,

S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,

S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

(Szeptemberi szonett)

A kötet záró verse Mallarméi fogantatású lehet. Mallarmé részben az ősz, de már inkább a tél költője volt. Márványos tél-versei rendkívül kimunkáltak, rideg formakényszerűk tökéletesen illeszkedtek a téli hangulatképhez.

Tóth Árpád azonban csak az invokációban stilizálja a mallarméi képiség formatökélyét.

Mit ablakom körülfog vén kerettel,

Megfrissül most az únt, szomoru táj,

Víg napsugár pingál aranyecsettel

Az ócska képen és restaurál:

A régi Mester megkopott müvét

Ragyogni szítja most az új lazúr,

E vén világba zárt örök szivét

Feldobogtatja nékem most az Úr.

A vers azonban a halálról szól, a végzetes életről, melybe bele lehet halni. A krisztusi passió feloldás…

Másik jelentős momentuma Tóth Árpád verseinek, hogy valódi drámák vjátszódnak le bennük, az ÉN drámái. Ezért jelennek meg váratlanul képzeletbeli tájak, hogy aztán az olvasó is visszazuhanjon a valóságos Tóth Árpád-i közegbe, az elfüggönyözött szobába, a régi butorok közé, a halvány és árnyas szintérre, a halál intim közegébe.

Jó volna a mezőkre futni mostan,

Ugy-e szivem, bánat beteg bolondja?

Torkomból, melyből vér hördült pirossan,

Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.

Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:

E két karon, mely az égbe ivel,

E két feszülő, lüktető csatornán

A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,

Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború,

Szivem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,

Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú?

Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,

Hát ma se sikerültél: szent életöröm?

Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam,

S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

(Téli verőfény)