Igaz, Jean Chardinből is kettő volt, a festő és az utazó. A fenti idézet a XVIII. századi festőtől származik, akinek művészete és Mácz István egész életműve között rejtett és mégis nyilvánvaló hasonlóságot talál e sorok írója.

Olyan korban élünk, mikor a művészetek, a bölcseleti irányzatok, de még a hétköznapi tapasztalatok is az életet nyűgnek, kiábrándítónak, sokszor eldobandónak kiáltják ki.

Modernkori betegségeink az unalom, s az ebből fakadó életuntság.

Az idézett zsánerfestő és Mácz István művészete közt az életigenlés és az életünneplés az összekötő kapocs. A festő színeket fest, az író színekkel ír. Még a muzsikus is megszólaltatja az evilág színeit a hangszerén, hisz tájakat, évszakokat, parkokat, ligeteket, tengert és folyót, eget és földet minden nagy zenész újrateremt.

A lényeg ugyanaz: a világ nem szürke, nem sötét, hanem gazdag és termékeny képe a teremtő akaratnak.

A magyar irodalom telve van súlyos sorstragédiákkal. Már ifjúsági irodalmunk is a sorstól kegyvesztett gyermekekről szól, regényirodalmunkra is a fájdalmas világlátás nehéz árnyéka rakódott, s két nagy drámánk a dezilluziós világlátás kordokumentumai.

Ki ne emlékezne Bánk felkiáltására: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!” És ha mindez kevés lenne, akkor a XX. század egyetlen igazán nagy filozófusa, Prohászka Lajos a nemzetkarakterológiai vizsgálatában kimondja a magyarságról a végső szentenciát, mely szerint a német az örök vándor, a magyar az örök bujdosó.

Több mint egy évtizede vagyok Mácz István műveinek olvasója. Talán azért is tartok ki könyvei mellett, mert a korszak egyetlen olyan írója, aki ismét felemeli a szavát az élet nagyszerűsége mellett, s van bátorsága csodát látni mindabban, amiről a hétköznapi embernek csak alig-fogalmai vannak. Írásaiban van valami kiáltványszerű, de soha nem harsány.

Ahogy újra elolvasom műveit, mindig felfedezem okosságát, megértését, s már régóta a kellemes szentimentalizmusát is. Olyan ember, akinek mindig van egy története, melyet úgy húz elő, mint bűvész a nyulat a cilinderből. A gyakorló olvasó tudja, hogy mi fog következni, mégis lelkesen tapsol, mint kisgyermekkorában a cilinderes bűvész attrakcióján. Mert a legjobb író kiszámítható. A meglepetést nem a történet adja, hanem a stílus. Mégis figyelmesen meghallgatjuk, mert az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. Ahogy Chardin mondja: ”Elégedjünk meg azzal, amink van!” Ahogy Mácz István írja legújabb könyvében az életről: „Egyszerűen azért ajándék, mert csak úgy van.”

Vékony, inkább karcsúnak mondható könyv egyszerű címmel: „Miért?” A főcímet alcím követi: „Tűnődések az élet értelméről” És a címlapon vérvörös szirmokon megtorpanó harmatcseppek láthatók. Első látásra a vér és könny szimbolikája jutott az eszembe. Talán az is. De inkább szépség és öröm az, amit jelenthet.  Ennek megfejtését az író az olvasó nyitottságára bízta. Vagy éppen az introvertáltságára.

Aki ismeri az életművet, tudja, hogy keresztény szemléletű könyvet fog olvasni. Ráadásul katolikust, mélyen és hitelesen vallásost.

Különös paradoxona a sorsnak, hogy a legracionálisabb nemzetnek, a franciának van a legjelentősebb katolikus irodalma. Még az olyan sátánosnak tartott költők, mint Verlaine, Rimbaud vagy az erkölcsi romlást megmutató Baudelaire Just Béla szerint a legnagyobb katolikus költők voltak. És Francis Jammes-ról vagy Paul Claudelről nem is beszélve, a nagy megtérők, akik olyan idegennek tűnnek az ésszerűséget mindig hangoztató nép és kor körében.

A magyar szellemtörténetben is mindig voltak kimagasló katolikus papok, akiknek írásait művészetté érlelte nyelvük, érzékenységük.

Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Bangha Béla vagy Schütz Antal éppoly része irodalmi életünknek, mint Balassi Bálint vagy Harsányi Lajos. Vagy némi iróniával legalább annyira, mint a teológus és irodalomtörténész Sik Sándor mellett a költő és drámaíró Sik Sándor.

Mácz István abban különbözik az elődöktől, hogy hiányzik belőle az írói önzés „mindent jobban tudok”-attitűdje. Nem akarja tudatunkba plántálni a hit igazságait, s ha meggyőzni is akar, nem a vita hevének izzó légkörével. Az olvasás csendet követel, a megértés a csendes szó ad. Mácz István csendes bölcsessége még annak is a legtöbbet adja, aki szkeptikus a hittel, vallással szemben.

E könyvben nincs semmiféle prédikációs hang, szerzőjében nincs meg az erre való hajlam. Szavai összekötnek, egyberendeznek.

Mint a legjobb moralisták, szeret másokat beszéltetni. Az író udvariasan maga elé engedi a másik írót, okosan kérdez tőle, kikéri a véleményét, s még azt az empátiát is megengedi magának, hogy egészen ellentétes korok, egészen más kultúrájú, szellemiségű íróit egymás mellett szólaltassa meg.

A könyvet indító mottót a XI-XII. században élt muszlim hitű, perzsa Omar Khajjám és a XX. század nagy fizikusa,  a zsidó származású Albert Einstein idézete nyitja.

Khajjámot, akit a versolvasó Szabó Lőrinc fordításából ismer, legalább akkora matematikus és csillagász volt, mint költő. És Einsteinről is tudvalevő, hogy fizikusi mivolta mellett a művészetek jelentős ismerője volt, ugyanakkor a vallások terén meglehetősen szkeptikus.

A legtöbb könyvet óvatosan és többnyire hosszan moralizáló bevezetés nyitja meg. Ez az író vélt előjoga. A „Miért?” című könyvben Mácz István azzal a szellemes paradoxonnal indítja az olvasás útjára az olvasót, vajon felteszi-e  azokat a kérdéseket önmagának, amiket az írótól vár el.

A szöveg szövetébe versek vannak belehímezve; könnyű, de nem könnyed fogalmi líra. Ebben is rendhagyó a hasonló tartalmú könyvekhez képest.

Az egyik legizgalmasabb fejezete a könyvnek egy hesienbergi gondolatból indul ki. A hírhedt természettudós nyilatkozata az élet értelmét etikai kérdéssé transzponálja.

Albert Einstein a hitét – a tudománytörténeti irodalom szerint – a tudományos munkák hatására vesztette el. Az olyan tudósok, mint Newton, Heisenberg a tudomány által jutnak el etikai kérdések felvetéséhez.

Ennél a fejezetnél a Szerző az esztétikai „Szép/Szépség” kategóriát nem elsősorban esztétikai, hanem vallási-etikai kategóriává szélesíti.

Az újabb fejezetek során az írói magatartás átalakul, a nyelv megtelik fogalmakkal, a társalgás beszélgetéssé alakul, komoly, de nem elnehezülő beszélgetéssé.

Ugyanakkor metaforikussá is abban az értelemben, ahogy a vallásos tartalmú írások bizonyos fogalmak jelentését árnyalják, gazdagítják. Ilyen az élet labirintusjellege, ennek a sok ezer éves metaforának az aktualizálása.

Innentől kezdve, de leginkább a „MI” VAGY „KI”? című fejezettől a mű indirekt jellege egyre inkább direkt módon válik teologikussá. Maga a „MI” felcserélése „KI”-re pedig Pierre Teilhard de Chardin teologikus elméletének egy részét közvetíti etikai-pszichológiai síkon, mely szerint az anyagon túlmutató életenergiák - melyek teljességgel erkölcsiek -, juttatják el az embert a személytelen „mi” helyett a személyesen megélhető és közvetve megtapasztalható „ki”-hez, Jézus Krisztushoz.

Az egész könyvet az emberi szellem óriásaira való hivatkozások, és azok megidézése tartja össze. S még ennél is jobban a szintetizáló író, Mácz István bölcs, roppant olvasottságot feltételező világlátása, szeretetközpontú tanítása.

Első látásra úgy tűnik, hogy fizikusok, költők, ökológusok, teológusok, pszichológusok adnak tekintélyt a könyvnek. De egyetlen lapon sem érezhető, hogy az emberi szellem nagyjai önkényes seregszemléjét kapja az olvasó egy-egy tétel bizonyítására. Mert valójában csak egy tétel van, mely a könyv utolsó két sorának költőiségébe van dekódolva.

A fejezetek rövidek, a szöveg finom architektúrája arányosan felépített, olvasása közben nemcsak a bölcsességet, hanem az esztétikai szépséget is átélhetjük. Divatos szóval azt mondjuk róla, „európai könyv”. Az európaiságát minden divaton túl az európai szellem vérkeringésébe való belehelyezkedése adja. Apollinaire egyszer a Zone című versében azt írja: „ … L’Européen le plus moderne c’est vous Pape Pie X…”. Ugyanezen analógia mentén bátran kijelenthetem, hogy Mácz István a legmodernebb írók egyike, hiszen a több ezer éves igéket tudja a modern kor formanyelvére hangszerelni.

Vékony-karcsú könyv megannyi tanulsággal.

Minden fajsúlyos gondolatisága mellett könnyen olvasható. A költői lelkületű megtalálja benne a költészetet, ahogy a tudományos kutatások iránt elhivatott olvasó a tudományosságot.

Én azonban mindezeken túl egy újabb barátot.

A gyakorló vallásosságban élők úgyis elolvassák a könyvet, hiszen hitükre visszaigazolást fognak találni.

A kétkedők számára izgalmas gondolatgimnasztika vár, s különösen a stílust és az értelmi és érzelmi világ egybekötését fogják rendkívüliként meglátni.

Én azonban mindig azon írókat szerettem, akik a szeretet fogalmát, érzését és az élet törvényét össze tudták kötni.

Mórát és Tolsztojt. És mások, sokak mellett Mácz Istvánt.

Ki ne emlékezne gyermekkori olvasmányából arra a végső szentenciára, mellyel Móra utolsó mondatként lezárja művét: „- A szeretet az élet.”

És a Háború és béke nagyszerű soraira, melyben Tolsztoj ekképp beszélteti szereplőjét: „Én a szeretetnek azt az érzését éreztem, mely maga a lélek lényege, s a melynek nincs szüksége tárgyra. Most is ezt a boldogító érzést érzem. - Szeretni embertársainkat, szeretni ellenségeinket. Szeretni mindent, - szeretni az Istent minden megnyilatkozásában.”

E sorok írója pedig a második vagy sokadik olvasásra is egy okos és bölcs barátot kap újra vissza minden bizonyosságon innen és szkepszisen túl. Mert kitől kaphatna mélyebb és szeretőbb igazságot az ember, mint attól, aki szereti!