1917 talán a szentpétervári palotaforradalom miatt oly emlékezetes sokaknak. Pedig ennél sokkal fontosabb a portugáliai Fatimában ugyanebben az esztendőben történt csoda. Az Istenanya ekkor végképp megelégelte a világ, benne főleg Európa hitehagyottságát. Megelégelte azt, hogy szerelmes Fiát, a második Isteni Személyt, magát az Úr Jézus Krisztust oly tömegesen hagyják cserben.

Isten közmondásosan hosszan tűrő, de nem mindent eltűrő. Amikor egy wittenbergi ágostonos szerzetes 1517-ben úgy gondolta, majd ő aztán megmutatja, mennyire neki van igaza, mennyire elhitetheti, hogy egyedül általa válik másfél ezer év után világossá az Evangélium, a Szűzanya tűrt és hallgatott. Aztán adott jeleket arra vonatkozóan, mennyire nem szabad félvállról vennie üzeneteit. Alacoque Szent Margit hiába kérte a francia királyt, XIV. Lajost, ajánlja fel országát a Boldogságos Szűznek – nem tette meg.

Elérkezett a száz évvel ezelőtti dátum. 1917. október 13-a. Mi is történt ekkor?

„Október 13. Fatimában nagy, döntő nap. Ezen a napon kell megvalósulnia annak, amit az „Asszony” megígért: 1. Kicsoda Ő és mit akar. 2. Meg kell történnie a nagy csodának, hogy általa mindenki higgyen a jelenéseknek. Ezeket a jövendöléseket az időre már szerte az országban ismerték. Mindenki, hívők és gúnyolódók egyaránt örültek a merész jövendölésnek, amely előre meghatározott napon, órában és helyen nagy csodát ígért. Ez a legkönnyebb és leghatásosabb eszköz arra, hogy vele igazoltassék a fatimai jelenések valódisága. Érthető tehát a nagy kíváncsiság, amellyel egész Portugália várta október 13-át.

A szabadgondolkodók nyugtalansága

Amilyen mértékben növekedett a tömeg lelkesedése a fatimai csodák iránt, éppannyira nyugtalankodtak a szabadgondolkodók. Egyik napon három férfi jelent meg a gyermekeknél. Mivel erőszakos vallatással nem értek el eredményt, eltávoztak. De megfenyegették a gyermekeket: „Nagyon ajánljuk, hogy feltárjátok a titkot a járás-alkormányzó előtt, mert különben megölhet benneteket.” – „Mily szerencse – kiáltotta a bátor kis Jacinta! – Úgyis annyira szeretem Jézust és a Szent Szüzet. Legalább gyorsabban fogunk hozzájuk menni!”

Mások elriasztó híreket terjesztettek. Azt hírlelték, hogy a gyermekeket és családjukat törvényszék elé idézték, mert fellázították a népet; hogy bombát helyeztek el közel a zöld tölgyhöz és mindent felrobbantanak stb. – E fenyegetések annyira megingatták Jacinta szüleit, hogy arra gondoltak, elviszik a gyermekeket Fatimából. A kis látnokok azonban nem engedtek:

– Ha megölnek minket, az nem számít semmit! Előbb jutunk az égbe!

Október 11-én dr. Formigan is megkérdezte Luciát:

– Nem félsz a nép haragjától, ha az október 13-ra jövendölt csoda nem következik be?

– Nem – válaszolta őszintén a leányka –, egy cseppet sem félek!

Másnap, október 12-én Lucia édesanyja a merénylet hírei miatt nagyon nyugtalan. Hívja leányát, hogy menjen vele együtt gyónni, és így készen álljanak mindenre, ha esetleg az ígért csoda nem valósulna meg.

– Ha gyónni óhajt – válaszolta nyugodtan a gyermek – szívesen elmegyek vele, anyám, de nem azért, mert félek. Én biztosra veszem, hogy az égi „Asszony” mindent megtesz, amit megígért!

Leányának őszinte meggyőződésére az anya nem beszélt többet a gyónásról.

Október 13-án reggel a lisszaboni nagy napilag, az „O Seculo” gúnyos cikket tett közzé a fatimai jelenésekről, igazgatójának, Avelino d’Almeida-nak aláírásával. Cikkében csak babonát és csalást lát Fatimát illetőleg, ámbár elismeri, hogy a papság eléggé tartózkodó magatartást tanúsít. Tartózkodók – legalábbis látszólag – teszi hozzá gúnyosan.

A zarándokok tömegei

A gúnyolódó és megfélemlítő cselekvések nem befolyásolták a népet. Előző naptól, október 12-étől fogva Fatimának minden fő- és mellékútját kocsi, kerékpárok s a zarándokok mérhetetlen tömege torlaszolta el. Az éjszakát közel a jelenések helyéhez szabad ég alatt töltötték és közben a rózsafüzért imádkozták és zsoltárokat énekeltek. A lelkek általános mozgósításáról volt szó, hogy hallják az üzenetet, amit az ég küld a földnek, és hogy jelen legyenek a megígért csodánál, amelynek hitelesítenie kell ezt az üzenetet. Különben senki sem tudta, hogy miben nyilatkozik meg ez a csoda, de mindenki igyekezett közelről látni.

Október 13. délelőttje csalódással kezdődött. Az időjárás reggeltől kezdve esős, szomorú és hideg. Azt mondogatták, hogy az ég bizonyára próbára akarja tenni a zarándokok hitét és áhítatát, kemény áldozattal érdemelteti ki azt a nagy szerencsét és kitüntetést, hogy az előre jelzett csodánál jelen lehetnek. A rossz idő egyáltalán nem akadályozta a népet, mert mindenünnen özönlött, még a határszéli városokból is. Nem hiányoztak a nagy újságok tudósítói és fényképészei se, hogy feljegyezzék és közöljék az eseményeket.

Az állandó eső a jelenések helyét, amely különben is mélyen fekszik, hatalmas sártengerré alakította át. A jelen levő zarándokok, illetve kíváncsiskodók szinte bőrig áztak és dideregtek. Egyes szemtanúk tizenkét óra előtt körülbelül 70 000 emberre becsülték a tömeget.

Végre Lucia a tömeghez fordul:

– Mindenki húzza le az esernyőjét!

A nép engedelmeskedett és szakadó esőben imádkozták a rózsafüzért.

Az utolsó jelenés

Kissé váratlanul Lucia felrezzen és felkiált:

– Íme, ott a villám!

Azután kezét felemelve folytatja:

– Lám, ott jön! Íme, ott jön! Látják?…

– Nézd meg jól, lányom! Figyelj nagyon, hogy ne csalódj – figyelmeztette édesanyja, aki mellette térdelt és aggodalmaskodott a lélekbe markoló esemény kimenetele felől. Lucia azonban nem hall már többé, mert elragadtatásba esett.

Vallásos zarándokok kedves figyelemből virágokkal és selyemszalagokkal díszítették fel a zöld tölgyet. Az égi „Asszony” elfogadja a kedves gondoskodást és lábát éppen ezekre a díszekre teszi. Időközben az eső elállt. A tömeg csodálkozva szemléli, mint alakul könnyű, fehér felhő a kis látnokok körül, a tömjénfüsthöz hasonlóan, majd felemelkedik öt-hat méternyire és eltűnik a légben. Ez a jelenség háromszor megismétlődik egymásután, mintha láthatatlan pap lenne ott, aki szertartásosan tömjénezi az égi „Jelenést”.

Lucia ekkor újra felteszi a kérdést, amelyre az „Asszony” már előbb megígérte, hogy felelni fog:

– Asszonyom, ki vagy és mit óhajtasz tőlem?

Az üzenet

A Madonna így felelt:

– Én vagyok a Rózsafüzér Királynője. Szeretném, ha egy kápolna épülne e helyen tiszteletemre, amelyben minden nap imádkozzák a rózsafüzért.

Majd a „Jelenés” még hozzáfűzi, hogy a háború hamar véget ér és a katonák nemsokára hazatérnek családjukba.

Lucia elmerülve a megbízatásokban, amelyekkel az emberek megterhelték, félbeszakítja az égi „Asszony” beszédét:

– Oly sok mindent szeretnék kérni Tőled!…

A Szent Szűz azt válaszolta, hogy azok közül néhányat teljesít, de nem mindegyiket és azonnal folytatja tovább üzenetét:

– Az embereknek meg kell javulniok és bűneikért bocsánatot kell kérniök.

Azután szomorú tekintettel és esdő hangon kéri: „Ne sértsék tovább az emberek az Úr Jézust, akit már úgyis olyan nagyon megbántottak!”

A többszörös látomás

A Szent Szűz búcsút vesz a kis látnokoktól. Megnyitja kezét, amely sugarakat vetít a nap felé. E pillanatban megkezdődik a hallatlan napcsoda, amelyről mindjárt szólunk. A gyermekek tanúi voltak egy másik jelenésnek is, amely a nap mellett mutatkozott három folytatólagos képben.

Először a Szentcsaládot látták mindhárman a következő sorrendben: a nap jobb oldalán a napnál ragyogóbban a Rózsafüzér Királynője fehér ruhában, kék palásttal. (Az előző jelenéseknél a palást fehér volt.) Balra pirosba öltözötten Szent József a gyermek Jézussal, Aki megáldja a világot. Továbbá Lucia a naptól jobbra látta a férfi Úr Jézust, amint kezét áldásra emeli és balra a Hétfájdalmú Szűzanyát. Végül a Hétfájdalmú Szűz után megjelent a Kármelhegyi Boldogasszony, kezében skapuláréjával.

Kérdezhetjük, hogy a Szent Szűz, aki mindeddig ugyanazon alakban jelent meg, miért mutatkozott most először a Szent Család körében, aztán a Hétfájdalmú Szűz és végül a Kármelhegyi Boldogasszony alakjában? – A válasz, mint azt később látjuk, az, hogy a Szent Szűz ezzel mélyebben be akarta vésni a hívők és csodalátók lelkébe a Rózsafüzér Királynője címet, amelyet Fatimában vett fel. Azon kívül emlékezetükbe idézi az egymás utáni képekkel a titkok hármas sorozatát: örvendetest, dicsőségest, amelyeken elmélkednünk kell a rózsafüzér közben

A nagy nap-csoda

„A támadó nap”

A jelenés végén a zöld tölgyről „a Szent Szűz kitárta kezét, amely sugarakat vetített a napra”.

Lucia ösztönszerűen felkiáltott:

– Nézzétek a napot!

Senki sem gondolt a napra, amely egész délelőtt nem látszott. A gyermek hirtelen kiáltására mindenki felemelte a fejét, hogy lássák, mi történt.

S ekkor ez a megszámlálhatatlan, várakozó tömeg hangosan, mintegy 12 percig figyelhette a nagyszerű, megdöbbentő és egyedülálló látványt a világon.

A felhők gyorsan széjjeloszlottak és nagy darabon csak a tiszta kék eget látták. S ebben a hatalmas felhőtlen térben a nap éppen a delelőpontján látszik, szokatlan formában. Egyetlen felhő, még csak bárányfelhő sincs az égen. Közben ragyog ugyan, de nem vakít el senkit. Mindenki bátran belenézhet. A hatalmas tömeg szinte kábultan, szinte szótlanul szemléli ezt az új nap-jelenséget.

Majd a nap hirtelen meginog, láthatóan mozog és végül mint egy kerek tűzkerék saját tengelye körül forogni kezd minden irányban. Óriási fényszóróként mérhetetlen fénynyalábokat lövel egymás után hol zöld, piros, kék, lila stb. színekben. Csodás színpompába öltözteti a felhőket, fákat, sziklákat, földet és a beláthatatlan messzeségbe nyújtózó tömegnek ruháját és arcát. Mialatt a tömeg megdöbbenve szemléli ezt a csodálatosan megindító látványt, a három gyermek a nap oldalán látja a már fentebb leírt élőképeket.

Körülbelül négy perc múlva a nap megáll. Egy pillanat elteltével azonban másodszor is újrakezdi csodás mozgását, a fénynek és a színeknek tündéries táncát. A legnagyszerűbb tűzijáték, amilyent csak álmodni lehet. Néhány perc múlva ismét félbeszakítja csodálatos táncát s mintegy pihenni engedi a nézőket.

Rövid pihenés után harmadszor is megismétli, sokkal változatosabban, színesebben, mint eddig, és alkalmat ad a jelenlevőknek, hogy jól ellenőrizhessék a történteket. Csodálatos tűzijátéka kétségkívül a legnagyszerűbb és legegyedülállóbb, amit ember láthatott a földön.

A felejthetetlen tizenkét perc alatt, ameddig ez a csodálatos és megragadó látvány tart, a végtelen tömeg bizonytalanságban, szobormozdulatlansággal, szinte elragadtatásban, lélegzetvisszafojtva szemléli a drámai eseményt, amely több mint 40 km-es körzetben tisztán látható volt. (Dr. Lopes Vieira Alfonso, kiváló portugál költő bizonyítja, hogy ő is látta ezt Fatimától 10 mérföldnyire, jóllehet egyáltalán nem várta.)

Ez volt a megígért nagy csoda! Pontosan beteljesült az előre elhatározott napon, órában és helyen; az embereket szinte kényszerítette, hogy higgyenek a jelenések valódiságában és engedelmeskedjenek az üzenetnek, amelyet a Rózsafüzér Királynője hozott az égből!

A nap rémületes zuhanása

E hallatlan csoda jól előkészítette a szíveket. Kiváltotta az Isten hatalmasságában való élő hitet, Szent Fölségének őszinte imádását, a legnemesebb vallásos érzelmeket és a teljes bizalmat a csodálatos módon megerősített fatimai égi üzenetben. De mindez még csak, hogy úgy mondjuk, előkészület a lelkek teljes megújítására.

A nap szédületes zuhanása volt a „nagy csoda” tetőpontja, a legfenségesebb és lélekbe markolóan nagyszerű pillanat. Ez vitte a szemlélőket egészen közel Istenhez, s ez töltötte be lelküket a szeretet és az őszinte tökéletes bánat töredelmével.

Addig forgott ez az óriási kerék, a színek és tűz rémítő tánca, míg végül kisiklott körforgásából. Amint alkonyatkor elszakad az égboltozattól, zegzugos vonalban suhan a lesújtott tömegre. Egyre nagyobb hőséget áraszt. (Dr. Domingos Pinto Coelho tanúvallomása.) A jelenlevők az Evangéliumban megjövendölt világvégi jelenetre gondolnak, amikor a nap és a csillagok lehullanak.

A megrémült tömegből rettenetes kiáltás, megrendítő moraj tör fel. A vallásos lelkek rettegését fejezi ki ez a hang. Komolyan készülnek a halálra, megvallják hitüket és bocsánatot kének Istentől elkövetett bűneikért.

– Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában!… – imádkozzák egyesek.

– Üdvözlégy Mária!… – esedezve sóhajtják mások.

A nagy többség pedig rimánkodva könyörög:

– Istenem, irgalom!…

Egyetlen mozdulattal esnek térdre az agyagos, sáros földre és zokogva, el-elcsukló hangon mondják a legőszintébb tökéletes bánatot, amely valaha is felszakadt szívükből.

A nap szédületes zuhanásában ekkor hirtelen megáll. Amint lejött, zegzugos vonalban visszamegy helyére és lassankint újra rendes fényben ragyog a tiszta égbolt közepén.

Megható részlet következik: ez a fenséges, de egyúttal oly kimondhatatlan félelmet keltő titokzatos jelenet kedves ajándékkal fejeződik be, amely Mária Szívének anyai jóságát mutatja gyermekei iránt. Mindannyian bőrig áztak s most ebben a pillanatban kellemes meglepetésben van részük: ruhájukat mindannyian egészen száraznak találják. (Ezt a csodálatos eseményt a hivatalos kánoni perben már hitelesítették. Marques da Cruz akadémiai tag is megerősítette, aki személyesen vizsgálta az ügyet.)

A Szentírás azt mondja, hogy amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről, arca fénylett és ragyogott az Istennel való érintkezéstől. Fatimában is hasonlóképpen történt. A megszámlálhatatlan tömeg, amely a Sínai-hegyhez méltó csodáknál volt jelen, lassan, boldog örömmel oszlik széjjel. Szerényen, összeszedetten, az isteni érintkezéstől sugárzó arccal távoznak. Lelkük megújult a hit, remény, szeretet és bánat új keresztségében és az élmények mindörökre kitörölhetetlenül belevésődtek szívükbe!

(J. Castelbranco: Fatima nagy csodája. Negyedik javított kiadás után franciából fordították: Csontos Gyula és Pintér Sándor. Budapest, 1944. Korda Rt. 52-57. old.)

Tanulság? Tartsunk bűnbánatot. Ez Fatima száz éves üzenete.