A „szemléletváltás” ma divatossá, azaz szellemi lényegének kiüresedett, rideg, absztrakt koporsójává csontosult, fogalommá merevedett. Ma a világ elvilágiasodott, világvége hangulatú, valótlan valóságában választanunk kell: folytatjuk tovább emberhez, Istenhez, természethez és lényünk teljességéhez méltatlan útvesztőink önkényét a profán világ monetáris, globalizált, élettől elidegenedett leledzésünk posványában, vagy tisztünkhöz felnőve vállaljuk következményeit mindannak a pusztításnak, amit a felsoroltak ellen elkövettünk és szellemi felnőttségünk első lépéseiként megtisztítjuk beszennyezett fertőnk tárát: világunk virágát? Így lénye ragyogásában hagyjuk kibomlani és próbáljuk megérteni misztériumát és részt venni benne rendeltetésünk szerint: valós szabadságunkban. Ez a kérdés az alapja minden elkövetkezendő lépésünknek, tettünknek, gondolatunknak és kimondott szavunknak világunk rendjében. Kellő valós tájékozottsággal a tiszta gondolkozás előtt megnyilvánul ez az alapvető igazság: építesz vagy pusztítasz, más út nincs, nincs semleges mező és jelen időnkben egyre nagyobb a foganatja, sebessége és közvetlensége mindennek. Építés alatt azt értjük, ami a világ szolgálatában van, nem a mi korlátolt szemszögünkből, hanem az igazság, szépség, szeretet és bölcsség teljessége egyetlen szemszögéből.  S hogy mindez, hogy is jön az irodalom maga sajátos világához? Kérdésünkre legyen válasz minden további sor. Az irodalom szellemi természetének megértéséhez magát a művészet tágabb értelmű természetét világítanám meg először.  E szöveg keretei szűkösek az összes kérdéskört kielégítő válaszadáshoz, bár ennek ellenére igyekszem tömören és mégis világosan körvonalazni mindezt. Ma a művészetről alkotott fogalmaink önkényesek, absztrakt és a valóságtól elhidegült tákolmányok, melyre már a múlt nagy gondolkodói és szellemi tanítói, mint Aivanhov, Steiner, Guenon, Evola, Ciroan is felhívja a figyelmet direkt és indirekt módon, bár rájuk sem, akár hazai óriásainkra (Hamvas, Weöres, Várkonyi, Kodolányi) sem jutott kellő figyelem és megértés ennyi idő távlatából sem. Olvassuk csak el Weöres XX. századi freskó c. versét,  Cioran: A bomlás kézikönyvét, Guenon: A modern világ válságát stb, s bevallhatjuk magunknak, hogy az emberi szellem ragyogása az önmegtagadás szégyentelenségét éli, melyet az, aki lusta vagy kifogásokkal és gőggel él is látja csak a fent említett címeket olvasván. Az említettek tartalmának tényét és sajnálatos realitást önkéntelen is felismeri. Kodolányi János így jellemzi, a kor dilettantizmusát Várkonyinak egy levelében az Én vagyok c. regénye kapcsán: „Unom már, hogy teológus létükre nekem kell megmagyaráznom, mit jelent a logosz, az aion, az ólán s más efféle elemi iskolás fogalom. Júdás-könyvemről ma sem tudok semmit. Csupán elgondolkodtam, milyen theológiai görcsök közt iktatják, akik írják, mennyire kínos nekik az egész s hogy megizzasztja őket az az öt tíz sor is, amit naponta hárman leírnak. Mondd, öreg Velőscsont, van Neked fogalmad a butaságnak, a sötétségnek, a gyámoltalanságnak és az infantilis gyávaságnak arról a tengeréről, ami a világban és respektíve nálunk, hömpölyög?” -1952. február 8. (Megjegyezném, ez csak a 20. század, mi lenne ma?) Jókai Anna, aki ezen lángelmék munkásságát és a bennük működő küldetést jól ismerte és élte is életében és művészetében, így fogalmaz egy Várkonyiról szóló előadás végén: „ … mégiscsak az világ dolga, hogy ezt a két minőséget, ezt a földi matériát és, hogy úgy mondjam, a tisztultabb égi szférákat, valahogy újra közel kellene hozni egymáshoz  […], de azért az nem mindegy, hogy mi emeljük feljebb a Földet, vagy megvárjuk, amíg ránk szakad az Ég. […] Bizonyítsátok be az Univerzumnak, hogy létezik egy olyan lény, amely a matériába süppedve, onnan kiemelkedve, vissza tud térni az Atya támaszára! Ez az ember feladata, én ebben hiszek! S azt gondolom, hogy aki közvetít, annak ezt kellene közvetítenie!” Ahogy megfogalmazták már, hatalmas a felelősség rajtunk művészeken, közvetítőkön és hatalmas az értetlenség azóta is mind a művészet berkeiben, mind a befogadói szférában. Ezen értetlenség stabilitása mögött meghatározott félelem- és anyagelvű érdekek és ezen erőknek önerőből kiszolgáltatott lelki táptalajok művelői állnak. És itt vagyunk ezer évek romlásának tetején, akár a kakas, mely „emészthetetlen” szemétdombon ül, mégis várja a felkelő Napot. Ez maradt nekünk, ez a szellemi Nap, mely egyetlen és igaz ragyogása lehet elkövetkezendő művészetünknek. Ami ma nem az életet szolgálja, azaz épít, az nem nevezhető ebben a szellemi fényben művészetnek. A világ egyetemességébe beleilleszkedő, az általunk észlelhető világban működő szellemi erők bennünk és általunk működetett erőivel átitatott alkotó, építő, szépítő, hatványozó szabad szolgálat és társteremtő tevékenység a világ egyéni és kollektív megismerésében és alkotásában, az egyetemes szellemben. Ma ez a művészet iránya! Az, hogy ez a történelem folyamán korok és kultúrák szerint miképp, hogyan működött, ismét nem e rövid vázlat feladata. Számunkra elég most annyi, hogy jelen időnkben, az emberi szellem és tudat iránya erre növekszik, és mint a magyar bölcsesség igéje, itt is vezércsillag lehet a mindenkori mondat:  „Aki nem hiszi, járjon utána!” Az említett lángelmék tanításai már egyenként egy életen átívelő elmélyedést megérnek a megismerés szellemében, nemhogy együtt. Így bátran kérem az Olvasót, vállalja magára azt, amit én nem írok le helyettük még egyszer, tán kevésbé szépen és pontosan, mint ők. Kíméljen meg a szégyentől, mert bármely szócséplés helyettük számomra az lenne. Térjünk inkább a középpontjához vissza. Az irodalom szemléletváltásához.  Magát a szemléletváltást a magyar nyelv géniusza fényében vizsgáljuk kicsit. Szem, szem-lél, szem-lel, szem-lélek, szám-lélek, szám-lál… Az irodalom kulcsa a Szó, a Teremtő Ige, a Szókincs, az ős zenge, a vibráció, a hullám természetű kvantum-valóságunk a nyelv (azaz a szellemi igazság leképezése a világba) eszközével való kódolása, újraírása, átírása, megírása, felírása, de nem leírása, kiírása, felülírása. Milyen érdekes hogy a Szó relatív szolmizációs hang ugyan azon a számszerű és helyzetű viszonyban áll, akár a Torok csakra az emberi asztráltest érzékszervei közt. Így kötődik össze a szó és a Szó és az Ige G-hangja a G-hanggal. Kiss Dénes beavatott költőnk és nyelvi gondolkodónk is felhívta már a figyelmet a szám és az (én) szám kapcsolatára. A nyelv az informatikában is egy kódrendszer, azaz in-formáció, forma és tartalom egysége, mely még a 150 éve működő és ezt megfejtő és a tudomány eszközkészletével vizsgáló kvantumfizika számára is megértésre vár. Ezen tudomány már Heisenberg óta tudja, hogy a szemlélet, hogyan kvantálja (számosítja, számértékké, koordinátává, helyzetté, pályává, részecskévé redukálja) a végtelen lehetőséggel, potenciával rendelkező elemi részecskék hullámtermészetét. Így megfigyelésünk tükre a valóságnak. Itt kapcsolódik a szem-szem (termés, mag, gabona – fényt érzékelő látószerv) és a szám-szám össze (a beszéd eszköze, szó szer-szám, az emésztés, a külvilág belsővé tételének első állomása, a csók, a lélegzet alkímiájának kapuja, beavató barlangja – a mennyiség és a minőség összhangzata, forma és tartalom fraktális matézise). Mint belső valóságunk, a lélek tükröződése a világunk, ekképp az ige, a vibrációs hullám is saját szám íze, kódrendszere szerint működik az egyetemes játékszabályok rendszerében, így vetve el azt a szellemi szemet, magot, részecskét, mely megfogan az anyagban és kihajtja valóságunk sarját. Így máris világosabb hogy, jelen tudományuk általuk is érthetetlen jelenségei és tényei, hogyan tükröződnek nyelvünk ősi géniuszában. A valós matematika, fizika, kémia és nyelvészet mind egyazon valóság összhangzatos törvényeiben, egymást átszövő rendszerében élnek, léteznek és működnek. Ezt felismerve válunk képessé addigi szemléletünk előtt még rejtett dimenzióinak megértéséhez. Ahogy Jézus Urunk is mondta: Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. ( Mt 13:12). Az irodalom így az ige, a szám szer-számával való szer-e-tett, az ige igazságának egyéniségünk (személyre szabott küldetésünk egyetemes jogosultsága) által való szolgálata és kibontása. Ma nem szolgálhatja a szó a szitok, a pusztítás, a válság obszcén és közönyös kongását az üresség útvesztőjében. Az irodalom mindig a szellem tükre volt az ember ősemlékezetének korhoz és térhez illesztett lecsapódása mely, az individualizálódó tudatosság irányába haladt. Szabó Lajos szavaival élve, a mítosztól a logosz irányába történő eltolódás. Bár korunkban a logoszt teljesen kiemelték önmagából. Akár ha a magzatot akarjuk megérteni anélkül, hogy az anya jelen van, így a magzat elvetél, és amiről azt hittük, hogy a magzat teljessége, az csak porhüvelye, tudatlan gyilkosságunk okozata, nem az emberi nem nemes első földi szívverése és csodája. Így a mi feladatunk, hogy amit meghalasztottunk, azt a 2000 éve elhangzott és valóssá tett tudást magunkhoz véve, eljussunk a Logosz kereszthalála utáni következő stációkig, megélve a feltámadást, ami az igazi forr-a-dalom, mely jelen esetünkbe képes az ír-ó-dalom zengéit, ahogy azt már próbálták, Szép Szóvá nemesíteni. Ezen szerénységet, alázatot követelő küldetés és szabad vállalás áll a következő, ezt vállaló nemzedék előtt, azon szemétdombnak tetején, mely az idő és az önzés ürülékeként emészthetetlenül felemészt minket. A világ misztériuma addig rejtve marad a szemlélődő előtt, míg szemtelen vele szemben, így csak önmaga szemtelen világával szembesül, nem hajt sarjat a valóság, csak a szem-fény-vesztés, önkényünk illúziója. Feladatunk hát, ennek tükrében alkotni, immár ezen igazságok tudatában, ezeket élve és érlelve, és természetesen az ezt értő alkotó elődeink és/vagy a rajtuk keresztül ható, életművükben, alkotásaikban, egyéniségükben tükröződő összefüggések kibontása és helyes fényben fürdetése, megtisztítása és vizsgálata.  A szakrális létmód a modern, nyugati, materialista emberből kihalt, helyesebben fogalmazva, elfojtott derengéseiben észrevétlenül  tartja életben a lélek lélegző foszlányait. Mirchea Eliada is megállapította Junggal egyetemben, hogy a vallásosság, helyesebben értelmezve, a Lét Szentségében való hit az emberi tudat sajátossága, önvalója ősi ösztöne, melyet elnyomva a profán világ ürességét éljük csak át önteltségünk által generált világleírásunkban. Ezen mély és valós etimológiában az ír-ó-dalom szavunk egy belső, személyes dal, ének, a szférák zenéjének ősi, a teremtés örökségéhez közelítő gyógyító szer, melyet korunk kiválasztott, erre a küldetésre rendelt egyéniségei, tehetségei szükséges, hogy ennek ismeretében és fényében megadjanak nekünk, a világnak, az egyetemes szellemnek, és persze maguknak is. Ma ez létfontosságú tényező, hisz a magyarság életében a költészet mindig is a néplélek kollektív teljességére ható tényező volt, akár mű-, akár népköltészetről, vagy még archaikusabb „irodalomról” beszélünk. Tisztában vagyok megállapításaim súlyával és azzal is, hogy sokaknak, akik nem élik át ennek küldetéstudatát sértés lehet mindez.  Csak remélni tudom, hogy az általam megszólaló szükségszerűséghez jómagam és alkotó, művész társaim is felnövünk egyszer és művészetünk a magasabb rendű valóság hordozójává nemesedik lelkünkkel egyetemben.  A Szó tudása, ismerete a nyelvünk tükrében olyan mélységeket tár fel az ahhoz alázattal és odaadással nyúló és tanítására felkészült megismerő szellem előtt, melyekre már jó néhány csodás nyelvész, művész, történész, tudós, stb. avatást kapott, melyet csak az Igazság Szeretete ragyog be. Álljon itt példaképpen jó néhány név (persze a teljesség igénye nélkül, mert hála égnek egyre többen vannak), melyek megkerülhetetlenek a témában: Pap Gábor, Bíró Lajos, Színia Bognár Erika, Borbola János, Végvári József, Kiss Dénes, Gönczi Tamás, Rókaly József, Magyar Adorján, Tomory Zsuzsa, Obrusánszky Borbála, dr. Bobula Ida, Grandpierre Atilla, Somlósi Lajos, Hagymás István stb.. Adózzunk hálával és tisztelettel az ő munkájuknak, és Szép Szavainkat újra megértve alkossunk „káromkodásból katedrálist” (Nagy László), hogy e deszakralizált, időtlen-idétlen kort örökséggé emeljük a Szó legnemesebb értelmében, értelmen kívüliségében. Áldással és szívem szeretetével:
Péntek Róbert,
2018.04.10.
E nap örökkön várva érkezésed, Drága Atillánk!