Késő ősz volt, mikor megismertem.

Egész lénye mindannak az esszenciája, mely a férfi örök sejtelme: ilyen a nő. Egészen ő volt.  Fény, föld, illat, izgalom.

Monsieur Martint, aki velem szemben lakott a Rue de Norvins-on, éppen akkor fogadta vissza a felesége úgy, hogy valójában Monsieur Martin fogadta vissza a feleségét, mert övé volt a bútor, a ház, az autó.

- Boldog vagyok! – mondta lelkendezve. – Visszatért az asszony!
- Mennyi idő telt el? – kérdeztem.
- Majdnem két év. El tudja ezt hinni?

El tudtam hinni, mert hittem a szememnek, de tudtam, hogy ami eltört, az a látszólagos gyógyulás után is csak csámpás, mogorva, ordenáré, valami szörnyszülemény, olyan, „mintha…”, de egészen más. Ahogy Sully Prudhomme írta: „Puis le cœur se fend de lui-même, / La fleur de son amour périt…” Amit a kompromisszumok láncaival fognak össze, apró hazugságok ragasztójával enyveznek. Már nem voltak házasok, társak, szeretők, barátok, rokonok. Vázak voltak, melyeknek biológiájuk volt, anatómiájuk, némi fizikájuk és elborzasztó kémiájuk. És ezt a két lényt valami ködös társadalmi igény husángolta egymáshoz.

Hirtelen saját életemre gondoltam, mikor reggelente láttam Monsieur Martint, ahogy sűrű cuppanásokkal csókolgatja a feleségét mutatván látszatboldogságát az utcai közvélemény felé. És láttam az asszonyt, ahogy elindult keresztül az utcák langyos forgatagába, hogy szeretőjéhez menjen. A szemében ott feketéllett a bűn sötét tüze, a vágy az érintésre, hogy ne Monsieur Martin szőrös, párnás keze csússzon végig a hátán, hanem valami fiatalabb, szikárabb, illatosabb, férfiasabb ujjak mártózzanak a húsába, markolják mellét és fenekét, hogy ne izzadságban hemperegjen, hanem divatos férfiillatok vörös párájában perzselődjék meg és forrjon fel néhány órára. Ez a szem magával vitte az undort, a ki nem mondott szitkokat, a csalódottságot, az elhibázott élet sirámait, a pusztuló nőiesség utolsó és még megmaradt téglafalait, a borzalmat, hogy harminc évet már ledőlten, omladozva kell viselnie karok, hasak, ülepek, hájak rengetegében, kéjes vihogások villámcsapásai közt, a testek összedörzsölődő sziszegésében, a lihegések kínzókamráiban, az üzekedés vesztőhelyén. Ilyenkor lehunyta a szemét, nem akart látni, hallani, érezni, nem akarta érzékelni a ránehezedő hús és zsírveríték szaftos főzelékét, a rángásokat, csak a semmit akarta, az öntudatlan lebegést, esetleg gyermekkorába álmodta vissza magát, vagy egy óceáni szigetre vezényelte saját képzeletét, hol a hullámok csapdostak, a levegő forrón zizzent körülötte, a fények villogtak át a lombokon. Egyszerre akarta látni a mindent és a semmit, hogy ne lássa ezt a valamit, ezt a százharminc kiló izzadó, lihegő, hörgő fújtató, mocskosszájúság pörköltlevében csípő és maró zsírtömeget.

Néztem, ahogy elsiet ez az asszony, és saját életemre gondoltam, a kudarcokra, s láttam magamat, az eltékozolt élet összes szamárságát, mely szamárháton vonult be mások életébe, de nem üdvözült, csak újra és újra elbukott.

Ilyen volt az életemben Solange, aki váratlan volt, s olyan szépség, hogy megijedtem tőle, s egyszerre kényelmesedtem bele, mint koldus, akit hirtelen királlyá koronáznak, hogy városnyi palotában, aranypaplanos ágyakban, hajbókoló szolgák közt éljen. És elveszítse a koldusságot, azt, ami megláttatta vele a királyi méltóságot.

És az voltam, akiből kiszakították az örömöt, s nem hittem el, hogy mégis megjutalmaztak a szenvedésért, hogy árnyéka lehetettem három hónapra a tökéletesnek. Csak a fényt láttam, ami elvakított, de nem láttam a fényt adó energiát, azt az isteni kódot, mely ezt a ragyogó örvényt, ámulatot létrehozta és működtette. És ez a végtelen kincs, melynek két szép lába volt, formás teste, a legszebb vonású női arca, a legzöldebb zöld szeme és mesteri márványfaragóért kiáltó vonásai belehullottak a lelkem sötétségébe. Még fel-fellobbantak, élni, égetni és megvilágítani akartak, egyre kétségbeesettebben keresték a ragyogás lehetőségét. Végül kialudtak. Megöltem a nőt, a szerelmet… és végül önmagamat.

Madame Martin tekintetében kerestem a vigaszt, hogy más is olyan boldogtalan, mint én. És egyre több embert láttam, akik kétségbeesetten keresték a boldogságot, de csak kifogásaik voltak. Én pedig belezuhantam abba a végtelen közönybe, hogy már Monsieur Martinen sem nevetni, sem szánakozni nem tudtam, és a feleségét sem ítéltem el, noha nem is értettem meg. Csak néztem őket, s magamhoz hasonló pondróknak láttam, akik már nem élnek, csak léteznek az utcányi létezésük lépcsőházszagában, a lépcsőházkorlátok kárörvendő vicsorgásában, a légypiszkos ablakaik mámorában és a hálószobájuk menhelyében.

Hosszan néztem Madame Martin elsiető alakját, ahogy vele sietett a négyórányi illúzió. Felszaladtam a szobámba, írtam Solange-nak, hogy szeretem, imádom, hogy mindent odaadok neki, csak legalább válaszoljon. Napok teltek el válasz nélkül, s az én órám Madame Martin elsiető cipőkopogása lett, egy vén templomharang buzgó kongatása, a buszok egykedvű zúgása, a szobámat körbejáró nap ijesztő közönye.

Egy vasárnap délután – már tavasz volt – kiültem az utcára. A padkára, mert olyan erőtlennek éreztem magam, hogy a pad is távolinak tűnt.

Veszekedést hallottam, sűrű és visongó asszony kiáltásokat. Aztán megjelent Monsieur Martin. A feje előre hanyatlott, az egész teste meggörnyedt. Úgy állt ott, mint egy villámsújtotta tölgy, mely belülről ég, de már tekintetében elsötétült az a valami, ami eddig megvolt, a remény.

Aztán leült mellém. Hosszú ideig nem szólt. Néha-néha rám emelte nagy, kerek, borjúszemeit és megkérdezte.

- Maga? Mi van magával?
- Semmi – válaszoltam a semmi kifáradt, kiéheztetett hangján.
- Jó magának. Én most öltem meg az asszonyt.

Mindketten elnémultunk, elfoglaltuk magunkat a saját semminkkel, noha tudtuk, mindkettőnket a nagy, közös semmi kínoz, a boldogtalanság.

Tíz perccel később a rendőrök megragadták Monsieur Martin százharminckilós testét, s belegyömöszölték egy rendőrségi furgonba. Már nem nézett vissza.