Egy nő siet el előttem, majd felszalad a kórházi lépcsőn.
Csak a haját látom először, majd, elsuhanó ruhájának színeit. Tavasz van, s a nő kórházba jött. Az jut az eszembe, hogy a fehér falak közé akarja hozni a kinti világ izgató és érzéki színeit. Mozdulatai édes illatot hagynak maguk után.
Hosszan nézem, majd elveszítem kecses és könnyed alakját.
- Uram, most már felmehet! – mondja egy kórházi asszisztens.
Riadtan állok fel, de a férfi arcában semmi tragikus együttérzés nincs. Talán még ő is diszkréten beleszagol a levegőbe, egy pillanatra megborzongatja a könnyed női illat. Aztán sarkon fordul, s visszaindul a magas épületbe.
Elindulok.
Hosszú folyosók lebegnek elő a folyosóvégi ablakok fényében. „Tűnő otthoni táj… - jut eszembe a régi verssor. Messze, az ablakon túl aranyvilág nyílik, az utcánk a sűrű lombú fákkal, vörös háztetős házakkal.
Fertőtlenítő szaga szorongatja az orrom, a falak ridegen támaszkodnak a zuhogó fények rideg impressziójában.
- Arra tessék! – mondja nekem a nővér.
Az anyám már ott ül az ágy szélén. Mellette széles, fekete táska. Csak a kontyát látom és keskeny vállát.
Megérzi, hogy nézem. Megfordul. Mosolya remegő nyugtalanság.
Felsegítem. Együtt indulunk. A folyosók most merev dísztelenséggé feszülnek a tekintetemben.
Az autóban olvasom a zárójelentést.
- Ne olvasd! Rossz… - mondja az anyám.
- Nem az – felelem.
De inkább magamat nyugtatom.
- Nincs semmi baj, anyám. A körmenetben már ott lehet húsvétkor.
Az autó motorja felbúg, ahogy elfordítom a kulcsot. Oldalra fordulok, kint újra a nő ruháját látom. Színek, reszketőn kavargó tavaszi színek. Mellette gyermek, arca csupa fehérség. Leállítom az autót.
- Valami baj van?
- Látja anyám az a nőt meg a gyermeket?
- Hol?
- Ott, a mentő kijárat mellett.
- Látom – feleli. – Szegény gyermek.
- Várjon!
Kiszállok az autóból, átsietek a túloldalra.
- Segíthetek? – szólítom meg az asszonyt.
Zavartan a szemembe néz.
- Nem, uram. Nincs semmi baj.
- Láttam, ahogy a kórházba jött.
- Igen? Én nem láttam magát.
- Én is bent voltam. Az anyámért jöttem.
- Ja, úgy – felelte, s izgatottan nézett körül.
- Jól van?
- Jól, természetesen – mondja, s a gyermekét magához öleli.
- Kiadták?
A fák színeit egybe sodorja a szél, majd a nap átragyog a levelek között. Ezernyi apró fényszilánk repül szét. Az árnyékok felegyenesednek, majd elindulnak az ablakok felett.
- Igen – mondja a nő kisvártatva.
Az ujjai reszketnek, a haját a szél rángatja.
- Elvihetem? – kérdezem.
- Köszönöm, majd fogok egy taxit.
- Most jöttek a kórházból, jól esnék a pihenés. Az én anyámat is most viszem haza.
- Rendben – feleli a nő, majd lehajol a gyermekéhez.
Most van időm megnézni a kisfiút. Nézem a nyakát, a gégemetszés kötése elüt a bőr sápadtságától. Aszkétikus arc, mélyen ülő szempár, kifakult ajak. A nő mégis úgy öleli magához, ahogy a hívő az Istenébe kapaszkodik.
Az autó megrándul, a gyermek már az anyja ölébe fekszik. Az anyám is őket nézi óvatos együttérzéssel.
Aztán megállunk egy ház előtt. Szegényes, de tiszta.
A nő még mindig zavartan hálálkodik. Majd ölébe veszi a gyermekét, úgy viszi be a házba.
Hosszan nézem őket.
Aztán elnyeli alakjukat a lépcsőház rideg szürkesége.
Elindulunk hazafelé.
- Állj meg itt fiam! – mondja anyám szelíd paranccsal.
A belvárosi templom magasodik előttünk.
Az ég tiszta, csak néhány felhő dacol a napfénnyel. A templom barna csendességgel párolog fölénk. Ministráns gyújtja meg a gyertyát, a sekrestyés pedig ügyetlen mozdulatokkal sepreget.
Anyám megáll a Szűzanya-festmény előtt.
Együtt nézünk a kopár színek közül is felmagasztosuló isteni alakot. Nincs ebben a képben semmi misztikus. Kopott és töredezett.
Aztán újra látom anyámat, ahogy maga elé tekint.
Olvasni akarok a szájáról, kutatom a puhán lecsöppenő szavait. Eszembe jut a nő, aki a fiát ölelte. Ő is így nézett a haldokló gyermekére. Ahogy a szelíd Istent szülő a fiára, ahogyan anyám néz rám... Nem hallom a hangját, de megértem, hogy még most sem magáért imádkozott, hanem értem. Az ostoba nagy gyerekért...