Azon az estén úgy tervezte, korán lefekszik. Az elmúlt időszak történései teljesen kimerítették. Érezte, tudta, végre valahára hosszabb, nyugalmasabb pihenésre lenne szüksége. Az utóbbi éjjeleken alig aludt valamit, azt is csak szakaszosan, sőt mondhatni, zaklatottan. Több alkalommal is felriadt, s ilyenkor zömében a véget nem érő idejűnek tűnő forgolódás következett. Újra álomba merülnie minduntalan csak nehezen sikeredett. 
  
  A három vodka, amit jéghideg narancslébe keverve ivott meg, kellemesen elzsibbasztotta. Gondolta, elszív még egy cigarettát a konyhában, aztán irány az ágy. Ránézett a mobiltelefonjára. Pár perccel múlt kilenc óra. Annak láttára, hogy nincs újabb olvasatlan üzenete, kesernyés mosoly futott át az arcán. Talán végül Éva is megnyugodott valamelyest, gondolta. Amennyire fájni tudtak a másik szavai, olyannyira bántó volt annak csendje is. 
  
  Viharos szakításon voltak túl, vagy legalábbis annak a vége felé jártak. Két hete kezdődött, mikor a munkából hazafele jövet a villamosról egészen véletlenül meglátta az élettársát csókolózni egy körúti butik előtt egy számára ismeretlen férfival. Később, mikor Éva is hazaért, rögtön kérdőre vonta. A nő elképedt, de egy pillanatnyi szünet után már támadt is és viszonzásképp hozzávágta, hogy mindent tud róla és Jolánról. Innentől kezdve nem volt megállás. Csapkodást csapkodás, vitát pedig veszekedés követett. Éva tegnap, tíz valahány napnyi marakodás után költözött el. Talán még az utcára sem ért le az emeletről, de már jött is az első gúnyos hangvételű üzenet, melyre ő rögvest válaszolt, szintén nem a legbarátságosabb stílusban. Így ment ez egészen az elmúlt hétvégéig, majd lassan mindennemű szóváltásaik ritkulni kezdtek. Akármi is történt, még mindig nagyon szerette Évát, akit kisiskolás kora óta ismert. 

  Hanyatt fekve, lehunyt szemekkel azon töprengett, hogy van-e egyáltalán valami értelme az életének. Lehet, jobb lenne egyszerűen meghalni, és kész. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében, melyektől még annál is rosszabbul érezte magát, mint annak előtte. Amikor már majdnem elaludt, meghallotta, hogy odakint elkezd esni az eső. A vízcseppek egyre hangosabban kopogtak az ablakpárkányon. Arra még emlékezett, hogy hallja, amint egy autó, valószínűleg a kelleténél lényegesen nagyobb gázfröccsnek köszönhetően, fület sértő krákogással indul el, ám utána egy pillanat alatt mély álomba zuhant. 

  Reszketve ébredt. Megpróbálta még jobban magára húzni a takarót, de ez sem segített. Dacára annak, hogy június vége volt, úgy fázott, mintha mínusz akárhány fok lett volna a lakásban, s mindemellett a homloka verejtékezett. Ösztönösen az elektromos óra számlapjára nézett. Mindjárt hajnali három, kéklett onnan. Amint észrevette az idegent, aki a dohányzó asztal melletti fotelban ült, ökölbe szorította a kezeit és talpra ugrott. Ijedtségét és megdöbbenését kiáltásra szándékozott váltani, de nem jött ki egy árva hang sem a torkán, és számára is érthetetlenül, nem tudott mozdulni sem. 
- Maradjon nyugton, nem akarom bántani. Majd beszélni is hagyom, ha már biztos lehetek abban, hogy nem veri fel az egész házat és tud rám úgy figyelni, ahogyan azt én szeretném. 
Visszarogyott az ágyra. Meglepetésére valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett rajta úrrá. Kevésbé fázott, mint az imént, és az izzadtságcseppek is eltűntek a homlokáról. Különösnek gondolta, hogy inkább érzi, mint látja az idegent, holott meg volt győződve annak valóságos ottlétéről. A feketeségben valami szürkés folt, így tudta volna csupán leírni, hiszen az arcát, alakja pontos körvonalait nem lehetett kivenni. 
- Na, így már jobb. Érzem, valamennyire megnyugodott. Meg is kell. A meggondolatlan kapkodás sohasem vezet semmi jóra, - mondta a másik, és mintha még mosolygott is volna a szavai mellé. 
- Ki a fene maga? – préselte ki végre magából a kérdést. 
- Én vagyok az, aki minden emberben ott él a születésének pillanatától kezdve, de mondhatom úgy is, - folytatta az idegen a maga különös érces hangján – hogy minden ember életében én vagyok az egyetlen biztos pont. – fejezte be egy rövid nevetés kíséretében. 
- Mit zagyvál itt össze? – bátorodott fel Péter. – Nem értem, miről beszél. 
- Dehogynem érti, kedves barátom, csak nem meri elhinni – vágta rá rögtön a másik. - Hallott már rólam, ezt tudja maga is – jelentette ki határozottan és újra valamiféle kacajszerű hangot tett a mondat végére. - Ezt nem hiszem el! – vágta rá Péter. Nem lehetett tudni, hogy az elmondottakra gondol-e, vagy pedig az egész helyzetre. 
- Mondtam én, hogy a hittel mindig csak a baj van – válaszolta az idegen egészen gúnyos hangnemben. – Figyeljen, elmagyarázom másképpen – mondta, miközben a beszéde az eddigiekhez képest sokkalta határozottabbá vált. – Az vagyok, akit mindenki ismer, akit számtalan névvel és még több jelzővel illetnek. Az vagyok: kinek, ami. Van, aki egyszerűen csak értelmetlennek hív, mások szenvtelennek neveznek, megint mások kegyesnek gondolnak és folytathatnám egészen napkeltéig a felsorolást, de teljesen felesleges. 
- Uramisten – sóhajtott Péter. 
- Nem, ő most nincs itt, ne reménykedjen. Megjegyzem, zavarna is a közvetlen jelenléte. Nem igazán kedvelem a társaságát. 
- Most szórakozik velem? 
- Nincs szándékomban, halálosan komolyan beszélek – jelentette ki az árnyalak, majd szinte ijesztő vihogásba kezdett. - Nem szeretek játszani, – folytatta kisvártatva. - Felettébb unalmas, hogy a végén mindig én nyerek – hangzott a fotel felől a fölényes hangnemű válasz befejezése. – Habár volt már rá példa, hogy vesztettem, elismerem, de ez maradjon kettőnk között, ha kérhetném. Utoljára valamivel több, mint kétezer éve – fűzte még hozzá kissé bánatosnak tűnő hangon. - Szerencsére, köszönhetően a kezdetek óta fennálló félelmetesen nagy hírnevemnek, sokkalta többen kételkednek az akkori események valósságában, mint ahányan elhiszik azt. 
  Péter úgy határozott, véget vet ennek a képtelenségnek. Összeszedve minden erejét felállni készült az ágyról, de ekkor elviselhetetlennek tűnő szúró fájdalmat érzett a mellkasában. 
- Csak ne olyan hevesen – figyelmeztette a másik. – Még idejekorán valami baja esik. Szeretek a terveim szerint tevékenykedni, dolgaim végezetlenül távozni, viszont kevésbé lenne kedvemre való. 
- Mit akar? – nyögte ki végül Péter a még mindig érzett fájdalmai közepette, miközben begörbítette a két kisujját és azokat összeakasztva tette a karjait a mellére. 
Különös, egyedülálló szokása volt ez a férfinak. Édesanyja elmondása szerint már csecsemőkorában is volt, hogy így feküdt a kiságyban. 
- Nem valami kellemes társaság maga, - méltatlankodott az idegen. 
– Ritkán állok szóba emberekkel, és a mi kis beszélgetésünket alapul véve, azt kell, mondjam, nem is vesztek túl sokat. Persze az ön esetében az sincs kizárva, egyszerűen csak alkalmatlan egy tartalmas társalgáshoz. De mindegy, ezt most hagyjuk, térjünk a lényegre. 
- Nincs ellenemre – vetette oda Péter. – Csak legyünk már túl ezen az egészen. 
- Megjegyzem, amit maga mond, az az én értelmezésemben teljesen mást jelent. Örülni is tudnék neki, ha nem lennék teljesen tisztában vele, hogy fogalma sincs arról, miről is beszél valójában. 
- Kérem, könyörgöm – nyöszörgött Péter. 
- Unatkoztam, így hát úgy döntöttem húzok egy nevet a kalapból, hogy képletesen mondjam, és maga lett a szerencsés. 
- Szerencse? – kérdezte gúnyosan Péter. 
- Nézőpont kérdése. Ha nem lenne olyan kicsi és jelentéktelen, mint amilyen, lehet, megértené. Úgy döntöttem, ha már magában is felvetődött ennek a lehetőségnek a gondolata az előző este folyamán, - emlékszik, ugye? -, kap tőlem egy esélyt, egy lehetőséget. Maga most alig valamivel múlt harminc éves, átlagos ember, mondhatni középszerű. A túl- és az eléldegél között botorkál napról napra. Gyermekkori szerelme egészen sokáig bírta maga mellett, de mint tudjuk, már ő sincs itt a közelében. Lassan olyanná válik, mint azok, akikről azt szokták mondani, hogy semmi vesztenivalójuk nincsen. Ennél szomorúbb nem is lehetne. És ez csak a kezdet. Az igazán szomorú ezután következik. Csupán egy pár éve van hátra. 
- Micsoda? - vágott közbe rémülten a férfi. 
- Jól hallotta! Én egészen a legapróbb részletekig mindent tudok magával kapcsolatban a jövőjét illetően, Szörnyű kínoknak, kegyetlen fájdalmaknak és borzalmaknak néz elébe. Ettől tudom megóvni, ha akarja. Vehetjük úgy is, most az vagyok, akit kegyesnek szólítanak. 
- Hazudik, ilyen nincs – emelte fel a hangját kínjában a férfi. 
Péter érezte, hogy egész bensőjét elönti a forróság; és emellett tehetetlen dühöt érzett. 
- Miért füllentenék? Mondtam már az imént, hogy kap tőlem egy esélyt. Most azonnal eljöhet velem oda, ahonnan én érkeztem, csak bólintania kell, és akkor megmenekül mindattól a szörnyűségtől, ami magára vár. Lenyeli azt jó féldoboznyi altatót, ami a kisszekrénye fiókjában van, iszik mellé egy dupla vodka-narancsot, és néhány pillanat múlva innen valamivel távolabb már folytathatjuk is ezt a beszélgetést. 
- És mi történik, ha nemet mondok? 
- Akkor elbúcsúzom Öntől néhány esztendőre. Persze addig elfelejti, hogy találkoztunk, és nem fog emlékezni arra sem, amit most elmondtam. Talán érezni fog olykor-olykor egy cseppnyi keserű ízt a torkában, ami emlékeztethetné rám, de mégsem fog tudni összekapcsolni semmit evvel a mai éjszakával. Él tovább, szenved, fájdalmat érez, és természetesen fájdalmat okoz azoknak, akik megélik maga mellett az ön személyes elmúlását. Egyszóval végigcsinálja az egészet. Végül pedig a legutolsó pillanatban elmondja nekem, hogy megérte-e? Kíváncsian fogok magára figyelni – fejezte be az idegen a mondandóját egy újabb hosszas nevetés kíséretében. 
Péter a hallottaktól teljesen megdöbbent. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy csak álmodja ezt az egészet, de valahol mélyen tudta, hogy mindez valóság. Egyértelmű volt számára, hogy teljességgel akaratlanul ugyan, de minden szavát elhiszi az idegennek. Az árnyalak váratlanul felállt a fotelból és az ablakhoz lépett. Arcát, alakja pontos körvonalait változatlanul nem lehetett pontosan látni. 
- Ne döntsön elhamarkodottan, ne engedje, hogy az érzelmei irányítsák, abba már többen, mint sokan belebuktak. Adok még egy kis időt magának, amíg az első napsugár be nem szűrődik a szobába, van lehetősége a választásra. Abban a pillanatban, mikor mindezt elmondta, olyan hirtelen, mint ahogyan megjelent, eltűnt a férfi szemei elől. Valamiféle furcsa, áporodottsággal vegyült édeskés illatot hagyott csupán maga után. 

  Péter felugrott az ágyról és a fürdőszobába sietett. Megengedte a hidegvizet és a csap alá dugta a fejét. Nem törődött avval sem, hogy a félreverődő vízsugár mit áztat el és mit nem. Ezután belebámult a mosdókagyló feletti tükörbe és mélyeket lélegezve igyekezett rendbe szedni magát, legfőképpen lelkileg. Lehet, hogy az álom és a valóság olyan szinten és úgy mosódott össze benne, mint korábban még soha életében? Végül is teljességgel felesleges ezen töprengenie, állapította meg, hiszen a döntés, amit meg kell hoznia, az Ő kezében van, nagyon úgy tűnik. Kevesebb, mint pár év, ezt állította az a förtelmes valaki, vagy valami, aki bár azt hangozatta, esélyt akar adni, és választási lehetőséget hagy, azért egyértelműen igyekezett őt befolyásolni. Vitathatatlan, vélte, hogy megpróbálta őt meggyőzni arról, mire szavazzon. Máskülönben miért rémítette volna halálra a rá váró szörnyű sors feltárásával. Ez így valahogy nem tiszta, gondolta, miközben a konyha felé igyekezett, ahol cigarettára gyújtott és kevert magának egy vodka-narancsot. Van valami az egész mögött, amit nem ért, ebben teljesen biztos volt. Ráadásul zaklatottnak, rémültnek és a végletekig kimerültnek érezte magát. Életben tart a halálfélelem, jutott váratlanul az eszébe egy már elfeledettnek hitt verssor, amit valamikor sok évvel ezelőtt véletlenül hallott vezetés közben a rádióban. Az érzelmek helyett, döntsenek az ösztönök, suttogta magában a következő pillanatban. Élni szeretne még, ebben az egyben volt egészen biztos, minden más bizonytalannak tűnt abban a pillanatban a számára. Tisztában volt vele, hogy józanul kellene gondolkodnia, de tudta, most nincs olyan állapotban. Pohárral a kezében visszament a nappaliba és megállt az íróasztal előtt. Kihúzta a fiókot és kivette a gyógyszeres dobozt, majd az ablakhoz lépett. Odakint még mindig esett, csak most már csendesebben. A virágzó akácfák mézes lehelete elkeveredett az ázott aszfalt illatával. Erről nem lehet lemondani, mondta ki fennhangon, miközben mélyeket szippantott a friss levegőből. Lehúzta az itala maradékát. A tablettákat az utolsó szemig egyenként pöccintette az utcára. 

  Másnap egészen délig aludt. Kellemetlenül keserű szájízzel ébredt, amit az este elfogyasztott több mint kettőnek tudott be, de a kipihentség kellemes érzetével. Lezuhanyozott, majd miután evett pár falatot, már hívta is a mobilján Évát. 

  Az egész nyara ráment arra, hogy meggyőzze Évát arról, van értelme megmenteni a kapcsolatukat. Törekvéseit siker koronázta: ősszel már újra együtt laktak. Az esküvőt a rákövetkező esztendő októberében tartották. Az első házassági évfordulójukat avval a boldog tudattal ünnepelték, hogy gyermeket várnak. Nem sokra rá, valamivel karácsony előtt, ment orvoshoz a torkában érzett, szűnni nem akaró fájdalmai végett. A gyilkos kór viharos sebességgel emésztette fel a szervezetét. Élete utolsó hónapjaiban szörnyű kínokat szenvedett el. Enni, inni csak segítséggel tudott. Keveset beszélt, akkor is leginkább csak a torkában érzett keserű ízt emlegette. Az utolsó heteiben, folyamatosan billegett az éber és az öntudatlan állapot határán. Éva, mikor csak tehette, ott ült az ágya mellett és fogta a kezét. Töretlenül bízott, reménykedett, de mindhiába. A vég egy esős júniusi éjjelen jött el. A halál álmában érte utol, talán pontosan abban a pillanatban, mikor minden még megmaradt erejét összeszedve azt suttogta: igen!

  A kis Palkó néhány hétre rá született meg. Az első hónapokban keveset sírt, sokat mosolygott, mintha tudta volna, hogy az édesanyjának különösen nagy segítségére van ezzel. Már majdnem egy éves volt a gyerkőc, mikor Éva először észrevette, hogy a fia alvás közben begörbítette mind a két kezén a kisujját és egymásba akasztotta azokat. Állt a kiságy fölött, nézte a fiát, egyszerre könnyezett és mosolygott.