- Nem vagyok elég őrült, hogy író legyek – gondolta a fiatal férfi, mikor egy újabb kiadó visszautasító levelét unottan az asztalra dobta.

Az ablak megtelt a párizsi alkony látképével, szinte egészen Párizs lett az is a múló fények panorámamozijaként. Gondosan elrendezett kéziratkötegekek hevertek megrögzött unottsággal az asztalán, mint a hiábavalón megszületett gyermekek, akik ráébrednek hiábavalóságukra. Így állt vagy félóráig, s a napnyugta filmje lepergett előtte hosszú és görcsös árnyékaival, s az elmúlásszagú utcákra besétált az este.

A fiatal férfi, felvette felöltőjét, sietős mozdulatokkal elindult ebbe az estébe, leszaladt a dohos falú lépcsőházon át az utcára. Két magányos sétáló: ő és az este.

Ilyenkor mindenféle ember sodort az éji nyugtalanság az útjába, ez volt a sötét és kíméletlen Párizs szereplőválogatása. Ha kellett tolvajt vagy rablót, kéjhölgyet és kötekedő ficsúrt, s ha ezek kevesek voltak, akkor egy öngyilkost vagy gyilkost választott ki. E kettő egyre megy, hisz mindkettő után marad a holtest és a le nem élt élet utóélete, mely itt maradt kísérteni soványan és arctalanul.

Olyasféle gondolatok emésztették, hogy kell valami izgalom, mely a gyomra felől támad, elnehezíti a lélegzetét, felgyorsítja a szívverését, kitágítja az ereit, s émelyítő borzalmával tettre gyötri.

Egyszerre gyermekszajhát talált egy borbélyüzlet és egy fél éve bezárt kávéház közti utcácskában. Nem tudta, hogy figyeli egy pénzre és bántásra sóvár szem, egy strici, aki dühtől vemhes tudattal bámulja őt, s ha fizet vagy nem fizet, rá fog támadni. A félelem hirtelen kioltotta belőle az izgalmak iránti vágy parazsát. Elhaladt a lányka mellett, aki remegő ajakkal mormolt valamit felé. Bántalmazás nélküli éjszakát könyörgött magának, s ő fizetett érte, a test üdvével. A lányka maszatos volt, az alsó ajka még duzzadtan remegett meg, válla csapott volt, s a lába is vékonyka, hiába tanította valami gazember arra, hogy kell nőnek látszani. Szánalmat érzett, mert most került szembe az élettel, melyről úgy szeretett volna írni.

- No, akarja a lányt? – hallatszott mögüle. – Ha nem, akkor kotródjon innen!

Tömzsi, korán kopaszodó, vállas alak mászott elő az egyik kapualjból. A lány az álmatag utcai lámpa fénye alatt is rémülten bámult rá. Megijedt, hiszen nem ismerte az éjszakát, ahogy a nappalt sem, hisz e kettő között élt, melyben árnyak jártak, s minden átmeneti volt, ahogy az emberi élet is az.

- Talán. Lehet róla szó – dadogta óvatosan.

- Akkor fizessen!

Piszkos, megvastagodott ujjával mutatta a lány árát, félóra árát vagy annyiét sem.

- Utána – mondta felbátorodva. - Jó áruért fizetek!

- He! – üvöltötte a köpcös, s fenyegetőn indult felé.

A lámpafény átsétált az arcán, s hirtelen az arc pofává silányult, a tokás fej, a széles száj és a vastag, zsíros orr felett kidagadt szemgolyó forgott körbe az aljasság iszapjában.

- Ennél jobb nincs! Még friss, mint a nyári szőlő. Egy hónapos csirke itt a téren. Kell vagy nem!

- Nem! – válaszolta rekedtes hangon, mire a köpcös sietős léptekkel utána eredt, s megragadta vállát. A fiatalember pedig ösztönösen arcon vágta a sétabotjával. Maga is meglepődött attól az erőtől, melytől ez az alak megtántorodott. Hirtelen úgy érezte, hogy ütnie kell, mert a másik gyenge, s a benne szunnyadó ragadozónak joga van erőt mutatnia. Újra ütött. Reccsenést hallott, a bot repedhetett meg. Aztán az a másik bömbölni kezdett. Így sírhat az állkapocs közé szorult állat, s így recseghetnek a csigolyái. Harmadszor is ütött, megrészegülten, megnehezült tüdővel, felizzó szemmel. A másik a földre rogyott, a kezét maga elé emelte. A negyedik ütés eltörte a felé nyúló kezet, az ötödik felszakította az arcbőrt, a hatodik az állat törte össze. Aztán a bot is eltört egészen fent, a fogantyúnál. De a köpcös a földön feküdt, a hátára fordult a legyőzött állatok tehetetlenségével, várva a végső csapást, hogy gyorsabban essék túl azon, ami jön. De nem jött semmi, s a földön fekvő sem kapott halálos sebet. Csak a bordái repedhettek meg, esetleg az arccsont törhetett össze, s a szakadt arcbőrből felbuzogott a vér.

A fiatalember elhajította a sétabot fogantyúját, majd a lányra nézett, aki az arca elé tartva a kezét rémülten bámulta.  S most olyan csúfnak hatott, s olyan mértékben gyermeknek, melytől irtózni kezdett, majd önmagától is, hogy úgy gondolt erre a semmiségre, erre a szerencsétlen kis jószágra, akinek iskolában lenne a helye, s még a betűvetést kellene tanulnia, meg összeadni az ujjaival, s valami egyszerű gyermekdalokat dúdolni felrepedezett ajkával.

Futni kezdett, a csatornagőzös utcákon át, melyekből sárga és szürke párák gőzölögtek elő. A házak is nyomorultak voltak erre, a kutyák behorpadt bordával őgyelegtek errefelé. Az emberek büdösek, a falak penészesek, a kerítések fogatlanul vicsorogtak errefelé. Ez nem az a Párizs volt, mely fények tengerén ringatózott nagy kupolákkal, művészi alléival, szökőkútjaival, palotáival. Ez itt olyan volt, mintha valaki Párizst egy szűrőbe öntötte volna, s ami lecsorgott, az a szagos, furcsa színű lé, ez csörgedezett előtte.

Mikor elfáradt, megállt, levegő után kapkodott. Majd elindult, tétován, szédelegve. Az járt a fejében, hogy mi lehet most azzal az emberrel. Biztos volt benne, hogy összetörte a csontjait, s győzelmének zászlója ott lobogott a véres arcban. Már könnyebben vette a levegőt, s megnyugtatta, hogy győzött. Jót tett, hiszen egy szerencsétlen lányt megmentett. És magát sem hagyta. Szinte megrészegítette a diadala. Az ilyet meg kell büntetni! Ezt gondolta, s az ajka meg is formálta a szavakat. Minden lelkiismeret-furdalása elpárolgott. Kihúzta magát, úgy kezdett sétálni.

Egyszerre és váratlanul egy hang megszólította.

- Láttam ám, hogy mit tett.

A fiatalember hátra hőkölt. Egy magas árny mozdult meg egy házhajlatban. És világítani kezdett, ahogy a tompa lámpafény megvilágította a világos zakóját, sárga nyakkendőjét, sima, rátarti arcát.

- Derék dolog volt – mondta, s előlépett a félhomályból.

- Nem értem magát… Egyáltalán miről beszél?

- Hogy félholtra vert egy… mondjuk úgy, hogy… egy élőlényt. Egyébiránt jogosan.

A fiatalember megrémült. Hiszen az utca kihalt volt. Talán valamelyik házból láthatták meg. De hiszen senki nem érhette utol, hiszen rohant, majd sietősen gyalogolt, s nem látta, hogy valaki elhaladt mellette.

- Most azon gondolkodik, hogy honnan tudom mindezt.

- Egy gondolatot sem ér meg – válaszolta a fiatalember.

- Ugyan, kedves uram, belelátok a fejébe. Sőt a fejéből bámulok ki a világra. Engem nem csap be. Tudja, az ember együgyű lény. Gyári termék.  Hogy egy divatos kifejezéssel éljek: semmit nem fejlesztettek rajta.

A fiatalember arra gondolt, hogy egyszerűbb lenne itt hagyni ezt a különös figurát a világos öltönyével és a fennhéjázó mindentudásával együtt. El is indult, de az hirtelen elé állt.

- Nem megy sehova, barátocskám! – mondta, s arcáról eltűnt a mosoly. – Nem azért van itt, hogy csak úgy eliszkoljon!

- Kérem, álljon félre az utamból!

- Nem tehetem – válaszolta a világosszín öltönyös. – Nem tehetem, mert engem keres.

- Azt sem tudom, kicsoda? – válaszolt a fiatalember megrökönyödve.

- Ön pontosan tudja, ki vagyok – felelt a másik, s hosszan bólogatott a fejével.

Micsoda egy ellenszenves alak, gondolta a fiatalember, ahogy hosszan megnézte az előtte állót. Puha, színtelen arc, mintha vonásai sem lennének. Élénk szem, de minden más petyhüdt és unalmas. Talán csak az áll visz bele ebbe a fejbe némi játékosságot, a vonások ötlettelen pocsolyájába.

- Igen, egészen ilyen vagyok – mondta hirtelen a világosszín öltönyös.

- Miről beszél?

- Arról, ahogy ön jellemzett. A képzeletének szűk tartományában. Ott, bent. Mondtam már, ott vagyok én is.

- Viccel?

- Dehogy! Amit mondok, az a színtiszta valóság?

- Hagyjon! – s azzal félrelökte az öltönyöst, s kemény, dübörgő léptekkel megindult előre, maga sem tudta merre.

- Budapest, 1919. Elemelte egy halott pénztárcáját. Szerencséje volt, ha késlekedik, nyakoncsípték volna. Akkor volt lélekjelenléte. Hja, a háború férfit csinál a gyermekből.

A fiatalember megrökönyödött. Ez olyasfajta tudás volt, melyre jómaga is alig emlékezett. Melyet a tudata összefirkált, besatírozott, s csak néha villant elő egy-egy lázas álmának idején.

- Kicsoda maga?

- Az öreg Marjay órásmester volt az. Pedig jó volt Önhöz. Maga pedig hullagyalázást követett el. Ejnye, egy halottat meglopni, kinek gyermekei voltak, s azoktól elvette több hétnyi elemózsiájukat. Majdnem éhen haltak… Egyébként nagyon jól tudja, ki vagyok.

- Mit akar tőlem?

- Csak és kizárólag jót.

- Nekem inkább zsarolásnak tűnik. Ön egy bűnöző. Abból is a kellemetlen fajta.

A másik a nyelvével többször is csettintett, majd megcsóválta a fejét.

- Pontosan a finomság hiányzik önből. Az árnyalás, az élek lekerekítése, a vonalak kíméletlenségének tompítása.

- Mit vár tőlem? Mit akar tőlem… Ha már mindent tud rólam.

- Ahogy mondtam, segíteni akarok. Mondhatnám, meg szeretném menteni. Ön pedig megaláz. Zsarolással vádol.

- Mit kér az úgynevezett segítségéért?

- Mint mindennek van ára, így ennek is – mondta rövid gondolkodás után.

 - Bökje ki végre, mit akar!

- Pontosan azt, hogy ettől a stílustalanságtól szabaduljon meg. Egy valódi író soha nem mond ki dolgokat. Ha megtenné, nem író lenne, hanem törvényszéki tanácsos. Egy író nem ítélkezik. Csak mesél. Nincsenek erkölcsei, csak történetei. Olyan, mint az iszákos apa, ki utcára teszi a kölykeit. Nem a semmitől óvja, hanem a mindenséget adja nekik. Ha elbuknak, tudomásul veszi. Nem aggódik, ilyen az élet. A gyengék elhullanak. A deus ex machina az olcsó komédiások találmánya. Az igazi író nem könyörtelen, hanem közömbös. Olyan, mint az Isten.

- Tehát meg akar kísérteni.

- Micsoda szavak! Micsoda gondolat? Kinek néz maga engem? Ne is válaszoljon! Ismerem a gondolatait. Megint ítélkezik. Ezért nem ismeri a világot. Azt a világot, melyet olyasvalaki teremtett, aki elég bátor ahhoz, hogy igazi író legyen. Egy erkölcsök nélküli világot. Azt csak a silány emberi tudat alkotta meg. Létezik, de soha senki nem tartotta be…

- Miért mondja mindezeket nekem?

- Kövessen!

Azzal belekarolt a fiatalemberbe, s valósággal visszavonszolta a helyszínre. Az tehetetlenül szaladt mellette, mert a szorítás olyan erős és kíméletlen volt, hogy nem tudott ellene tenni.

Mikor visszaértek, a megvert férfi a falnak támaszkodva, véresen, megroggyanva álldogált.

- Mit akar tőlem? – kérdezte a fiatal férfi. – Miért hozott egyáltalán ide vissza?

- Már mondtam. Hogy író legyen…

- Az vagyok.

- Ugyan, dehogy az. Csak ötszázoldalnyi részvét. Médea is megölte a gyermekeit, tegyen ön is így. Egy író akkor lesz halhatatlan, ha megöli a szereplőit.

- De ez nem regény vagy dráma.

- De az, barátocskám! Minden sikertelen élet azért van, mert az írója csak mellékszereplőnek írja bele önnönmagát. Legyen egyszer az, akinek lennie kell.

- De nem lehetek gyilkos!

- Szamárság! Ha végigmegy az utcán, apró kis életeket tapos el. Ami az asztalára kerül, azt ön miatt gyilkolták meg. Maga adta a szakács kezébe a kést. S ha egyszer gyermeket nemz, arra hívja a világba, hogy meghalljon.

- Maga őrült.

- Maga pedig gyáva. Nincs az az őrület, amit ne tisztelnének. És nincs az a gyávaság, mit ne vetnének meg.

- Mit kell tennem?

- Mit kell tennie?

A fiatal férfi bólintott.

- Fejezze be, amit elkezdett! – válaszolta a vajszínvilágos öltönyű férfi, s azzal elengedte. Felvette a földről a sétabotot, melynek nagyobbik része hiányzott. Ami maradt, inkább egy tőrhöz volt hasonlatos.