Pietro Rivera atya egy kicsinyke római plébánián szolgált lassan két évtizede. Különös, zárkózott ember volt, ennek ellenére, mikor a rogyadozó külvárosi utcákat járta, a gyermekek lelkendezve futottak elé. Mindig elkísérték, ahogy a Gianicolóról lesétált a belvárosig. Még hosszan kiabálták utána:

- Padre Pietro! Padre Pietro!

Senki nem tudta, hogy hova jár el, mivel tölti szabadidejét. Sokat látták olvasni, mindenféle könyvet felhalmozott a szobájában, s azokat tudósi komolysággal rendezte el. Éppen ezért tartották eltűnéseit hóbortnak mindazok, akik ismerték.

Pietro atya a Ponte Sistóig sétált el ezeken a délutánokon, ott megállt a híd közepén, s bámulta a járművek villogó forgatagát. Vagy egy-egy natantét, mely a Teverén evickélve áthaladt a hidak alatt. Arra gondolhatott, hogy végül is minden erről szól: utazni, menekülni, megállni, leszállni, majd újra felszállni. És soha meg nem érkezni. „Berçant notre infini sur le fini des mers…”- ahogy Baudelaire írta a véges úton vitt végtelenségünkről.

Éppen hazafelé tartott, mikor egy kisfiú lépett hozzá.

- Maga pap. El kell mondanom valamit.

- Gyónni akarsz, kisfiú?

- Nem vagyok megkeresztelve – válaszolta az, s piszkos kis képén megeredt a sírás.

- Akkor csak beszélgetni szeretnél.

- Igen… Talán… - felelte a kisfiú, s maga is elbizonytalanodott.

- Gyere, üljünk le ide! – mondta Pietro atya egy hosszú, vékony utcára befordulva, mely felett már tompán csilingeltek az esti fények.  – Tessék hát, beszélj!

- Nem tudom, hogy kell az ilyesmit – mondta a kisfiú teljesen elbizonytalanodva.

Idegen volt neki, hogy egy komoly férfi a szemébe néz, figyel rá, megfogja rossz, sebes kis kezét.

- Ahogy másoknak is szoktál beszélni.

- Az más. Azok nem okos emberek. Legtöbbje még gyerek. És azok vagy kinevetnek, vagy magamra hagynak.

- Akkor úgy, mintha az Istennel kettesben lennél.

- Olyan nincs. És ha mégis lenne, mit érdekelném én, a senki? Csak egy kölyök vagyok. Abból is… Tudja… Nézzen rám!

Pietro atya elmosolyodott, de mosolyát sötétre festette a szánalma, melyet érezni kezdett a gyermek iránt. Piszkos, egyszerű, sokat vert gyermek volt, s arcát elcsúfították a bensejéből feltörő indulatok.

- Kinevet?

- Nem, kisfiam. Csak ne gondold, hogy rosszabb vagy, mint azok, akik csúfolnak. Vagy gyarlóbb, mint én. Ugyanilyen voltam a te korodban én is…

- Loptam – mondta a kisfiú meg sem várva, hogy a pap befejezze.

- A te helyzetedben megesik.

- Tehát nem vagyok bűnös?

- Oh, én ezt nem mondtam. Csak annyit, hogy megesik. Bárkivel, mindenkivel.

- Maga lopott már?

Pietro atya nem lepődött meg a kisfiú kérdésén. Ismerte ezeknek a kis ördögöknek az észjárását.

- Most m’ért hallgat? Szégyelli?

- Nem akartalak szégyenben hagyni.

- Mivel?

- Azzal, hogy nem loptam.

- Akkor mégsem esik meg mindenkivel.

- Nem. De vannak más bűnök. Mindenkinek van.

- Apám szerint a papok még rosszabbak, mint a mifélénk – csattant fel hirtelen a kisfiú.

- Mifélénk? Tifélétek? Ilyen nincs is. Az én atyám szerint nem a bűneink tesznek egyformává bennünket.

-  Hát micsoda?

- Hogy van bennünk jóság.

- Az én apámban nincs. Mindennap elver.

- A maga módján az enyém is – nevette el magát Pietro atya.

A kisfiú nem értette. Zavartan kérdezte a papot, aki hirtelen megnyugvást adott neki ezen az estén. A csendőrök nem kergették el, s nem kiabáltak felé a hasonló sorsú utcakölykök mindenféle trágárságot. Soha életében nem látta ennyire szépnek az estét, az épületeket, az embereket. A San Pietro hatalmas kupolájára ráfolyt a holdfény, az utcák csendje nem volt kísérteties, s a langyos nyárest sötét árnyai nem nyugtalanították.

- Mivel bántja? Bottal? A kezével?

- A szeretetével.

- Azzal hogy lehet bántani?

- Képzeld, mindennap sírok miatta – súgta oda Pietro atya a kisfiúnak szinte játékos hangon.

- De ebbe mi fáj?

- Hogy rájövök, mennyi dolgom van, amit nem végeztem el.

A kisfiú hosszan elgondolkodott.

- A maga atyja bölcs. És kedves is.

- Bizony az – nevette el újra magát Pietro atya, majd kézen fogta a gyermeket, hogy hazakísérje.

- Ne félj! Beszélek én az apáddal. És nem fog bántani.

Mikor hazakísérte a kisfiút a kopott és szagos lakásba, az apa meglepődött, hogy ez a komoly pap, akit ő is ismert hírből, hazahozta a fiát.

- Már megint mit követett el ez a gazember? – förmedt rá.

- Semmit. Ellenkezőleg. Sokat segített nekem. Hagyják pihenni, beszélni, dolgozni. Jó gyermek ez – s azzal elköszönt a háztól, hogy visszasétáljon az egyszerű kis templomához.

- Ez? – fortyant fel az apa, s az öklével az asztalra ütött.

- Igen, ő. És magáról is beszélt.

- Rólam? És mégis, miket?  – hitetlenkedett ez a könyörtelen tekintetű férfi.

- Hogy szigorú, s törődik vele.

A férfi mintha elérzékenyült volna.

- Na, jó. Majd meglátjuk. Magának pedig, atyám, köszönöm – felelte, s egészen az ajtóig kísérte.

Pietro atya lassan sétált a viuzzákon, nem hagyta nyugodni a kisfiú sorsa. Hirtelen maga előtt látta önmagát a dacos gyermekkor összes kegyetlenségével. Visszaidézte az anyját, e vékony, korán elhalt asszonyt az elmosódott vonásaival, a kórházi ágyak közt eltűnő arcot, az éter elborzasztó szagát. És az apját, ahogy ott áll tehetetlenül az elnehezült ujjai közé rejtett arcával, mikor ő, a tehetetlen ifjú rácsapta az ajtót, hogy elfusson, hogy elvigye tőle a végtelenségét ebbe a véges világba.

Érzékelte az embereket, akik elhaladtak mellette, a részeget, ki az ócska kerékpárjára támaszkodva dülöngélt. Egy kutyát, mely riadtan vágtatott el mellette csapzott szőrével, gyáva tekintetével.

Egy pillanatra megállt, majd leült egy padra. Még mindig jól lehetett látni a Vaticano templomainak csúcsait, ahogy azok harangja beledünnyög az éjszakába. Imádkozni kezdett. Órákon át nem vett tudomást az ébredő városról, ahogy elindul a forgalom, ahogy csattogtak a zsalugáterek, az első fények pattogni kezdenek a száraz, ősi köveken.

Soha nem akart a Via degli Scipioni vaskos casamentója felé menni. Most mégis elindult, megállíthatatlanul, konok nyugtalansággal ment előre.

Kora reggel volt, mikor megérkezett. Óvatosan kopogott az öreg ajtón. Várt, majd újra kopogott. Nehéz, lassú léptek zaja hallatszott belülről. Aztán hangosan roppant a vaskos zárszerkezet. Szomorú öregemberarc fehéredett elő a folyosó sápadt fényeiből. Az ajtó teljesen kinyílt.

Pietro atya belépett a házba. Az öregember felé lépett, majd megroggyant, mintha el akarna ájulni. Pietro atya megragadta a vézna, gyenge testet, s magához ölelte. Ebben a pillanatban az öregember a karját a nyaka köré fonta. Úgy, ahogy a gyermek kapaszkodik az atyjába.

- Fiam, drága fiacskám! – ezt ismételgette az öregember, s könnyei összeértek Pietro atya könnyeivel, hogy elkeveredjenek, ahogy az utcákon a harangszó, az autódudák, a buszok mormolása, a munkába igyekvők léptei, az imák és káromkodások, az ócska kerékpárok csörömpölése összekeverednek, mert ez is az élet.

Pietro atya magához szorította a férfit, aki egyszerre lett a minden, az elvesztegetett emlékek szikár, magára hagyott viselője, gyónásainak örök résztvevője, s maga az Isten, akit oly’ végtelenül szeretett, ahogy gyermek az apját és az apa a gyermekét.