A magány színei 1.

Dédpapa

A gulya elmaradt fél százada,
az utolsó kis séta vagy öt éve.
A dédmama minap még pörölt,
ha nem hallottad, hívott ebédre.

Közelebb lett a száz,
és messzebb minden ünnep.
Hófehér fejeden a fájdalom
fekete nemezként ül meg.

Kezed fogjuk, kérünk csendben,
rajtad kívül más le nem veheti.
Te halkan szólsz: „A magamféle
majd csak az Urat süvegeli.”

A magány színei 2.

Vízcseppeket ver
a szél a szemedbe,
takarod, mozdulatod
most is ösztönös.

Hullámok húsán húz
a naplemente
szikéje csorduló vöröst.

A parton az emlékek
leégve heverésznek.

A magány színei 3.

Szobádban mélybarna bútorok,
asztalka sárgult csipke ingben,
poros nippek bámulnak légbe
a metszett üvegű vitrinben.

Óarany gipszkeret foglya
egy fakult, kopott akvarell,
idillt szenvtelenül hazudik:
rajta kis ház, erdő, csermely.

Mellette lóg egy kövült mosoly,
írás bújik keresztben az alján:
„Egyetlen drága kincsemnek,
ötvenhat szerelmes nyarán.”

Tiéd ez az ország, nippestül,
fotóstul, tiéd vén magánya,
túl a vaskos falakon mindezt
senki sem érti, senki sem látja.

A magány színei 4.

Gyorsan, írjam,
még egy sort,
vagy kettőt is talán,
csak ne zúgna
fejemben a hajdanán
kinevetett olcsó rímpár:
Zöld – föld,
műtő – hűtő.

Kérlek, kedves,
ne értsd meg soha,
taszítsd el magadtól,
légy vele mostoha,
vagy
vedd egyszerűnek,
semmisnek, vedd
ahogy a lélegzeted.
És
lásd meg, a pillanatok
befelé végtelenek.
Azon kívül
semmi nem
lehet közös,
hiába az akarat,
hiába az
ösztönös
remény: „együtt!”,
hiába hord
oxigént a
véredény,
itt,
e porból formált
világban nem
lelünk
társas menedéket,
sivatagán
egymaga
kel át a lélek.

(Könnyed töröld,
öröm ma jut még,
halld: pittyegő gép
a madárének.)

A magány színei 5.

Színtelen.
Mint egy üvegcse,
mint egy csepp benne,
mint az elveszett akarat
ízlelte apró falat
magamból.
Csak keserű lehet,
Mint másnap a lehelet,
Mint a határtalan rabság
várta végzet: szabadulás
magamtól.

A magány színei 6.

Kék eret vág a bár
szűk terén a cigaretta
füstje.
Megtorpan a fénynél,
zsúfolt űr szakad ki
belőle.

Hangjegyei súlya alatt
vaskos akkord
esik szét,
fájdalmas mollban oldva
sirat számtalan
estét.

Keveredik füst és zene,
párosul ital, és
gondolat,
kavargó pára csapódik
lehűlt takaró
alatt.

A magány színei 7.

Emlékszem,
miként aranylott,
és gyötört
az első szerelem.
Bizonygattam,
és lepleztem is egyben...
...akkor milyen bonyolult,
milyen összetett volt!

Tollat adott kezembe -
gép nem igazán
akadt - de így is
kifakadt a múzsa
egy kis babzsákja,
és a láng felcsapott, dalolt,
bár igaz, csak botló
szösszenet szólt.

Majd az első szakítás
napokig téblábolt velünk
az iskolában, hogy meglelt
bátorsággal hadarja
Kriszta a kisszünetben
az öklendező érzelmet:
"Tomi tetszik, ne haragudj,
már nem járok veled."

És leheveredtek a napok
vihogó haverok
lába elé, két kézzel mért
gúnyt a sportszakkör is,
bent a teremben a labda
csak engem talált el,
a cooper-próbán
kint a körisfák alatt csak
utánam szaladt minden szó.

Istenem!
Egy reggelen
a villamoson
talán a vigasz írt,
és a ráolvasó
bánat mormolt
édes mondókát
nekem
Edit hangján:

"Ha elhagytak,
hát mondd,
kancsal angyalok
vigyáztak rád.

Ne vess rájuk,
csak nevess magadra:
a mosolyt
szemtelenül
imádják..."

A magány színei 8.

Tudtad,
ha a fiatalokat lenézed,
gyermekarcod karcolja az enyészet?
Tudtad,
ha választottad csókját már nem kéred,
magad ellen van véleményed?
Tudtad,
ha nem élsz benne a pillanatban,
öregséged lesz nyugalmatlan?

Tudod már,
hogy miért szürke a reggel?