/Cseh Tamás emlékére/

I.

Újra kései siratók szemforgató jajongása
ömlik el egy újabb hant felett, hol csak
Egyetlen Barátod szólhatott utoljára Hozzád,
s ráfelelhettek a hőgutás temetői lombok:
nyílván megőrzünk magunknak,
nyílván sohasem feledünk,
nem hullajt ki magából rostás emlékezetünk,
nem mélyülnek tovább a ráncok homlokodon,
nem kékül tovább a halálba némult száj,
hanem csak mosolyog, még órákon át.
Hajad sem lesz már hamuszín-fehérebb,
s a csend se lehet nagyobb már körülöttünk,
mint szívünkben a nyugtalanság,
mikor rontásodra nem tör többé az idő.

II.

Nyugvópontra ért benned, s száztizenkilencnél
megállt a szív. S mi magunkban dúdoljuk tovább
a százhuszadik lüktetésig, ránk maradt dalaid.
nem tétova sejtés ma már, hanem fájó bizonyosság,
hogy a bölények ideje lejárt, s maradtak az árva aprószentek.
Hordába verődött bivalycsordák hajlítják ránk akaratuk,
harsogón csörtetve át e törékeny, maradék renden,
s mi előzékenyen húzódunk félre, fuldokolva
könnyeinkben, nyelve a port dobogó lábaik nyomán…

III.

Alig ismeri már nevedet rontott korunk ifjúsága.
Kódorgó nemzedék ez, melynek nincs már emlékezete,
csak éppen, hogy jelene, mit túl kellene élnie,
s jövője is hazugságra épül, mint Bábel egykori falai
és gödreikből kifordult, fehérlő szemekkel nézik
pántlikás bárányfelhőinket a roskadó nap alatt,
és nagyon nem értik, hogy miért kellene örülniük
egy bizonytalan, de jólesően simogató érintésnek.

IV.

Neved nékünk talizmán lett, melyet szívünk felett
hordunk, hogy megóvjon, bútól, bajtól, tévedéstől.
Segíts, hogy útközben mi is bölcsüljünk kissé,
míg tűnődve ballagunk esténként az utcán lefelé,
nyelvünk alá gyűrve régi igazságok egyszerű szavait,
lelkesedésünk leporolt mondatait kiáltássá hegyesítve,
tömb-acél szorosra zárva tépázott lelkünk hadoszlopait,
indulunk, s „áttörünk, áttörünk a Széna téren át!”

2009-2023