Végre a tél lett bölcs tanítónk,
ki türelmet havaz izgága elmékbe,
jókor jön és megfagyaszt, legalább
belül, ahogy fejünkbe lép be.
Hány év? Már ötven is elmúlt?
Hagyni kell a szívet, roncs az, melyet
ha hagyod, csak fájdalommal fertőz,
s ha alszol is, egész nap csak erjed.
Ki visszafordul, megragad a mellkas
sovány vigaszán, s nem vészel át telet,
csak vonszolja magát az éveken át,
s ha nem bírja, gyógyszert keres és kötelet.
Élj! De ne küzdj! Szelíd maradj, s ha kell,
repülj magasabbra, egészen föl!
Élj! De ne a mának! Vedd ki magad
az idő fortyogó örvényeiből!
Hisz tudnod kell, ki szép, mindig az,
és ki jó, mindig ragyog,
ragyogj hát te is, még ha az
örök szép el is hagyott!
Menj néha moziba, ott árny leszel,
a fényben alig látható alak,
és menj, hol füst kering és zaj
kábít és koccannak a poharak!
Hidd el, a megtévesztés sokszor
nem gonosz és nem álca,
mert ha elhagyod magad, nem
leszel más, csak vén pojáca.
Ha van pénzed, mulass! De
egészedet nem elszórva.
A nevetés tanulható, hogy a
nevetők közt ne légy mogorva.
Szeress! Van még nő a világon,
és van még bor is elég.
Csak ne játszd ki a
végtelen Isten türelmét!
Én tudom, hogy fáj, úgy tud fájni,
hogy még a bordád is beleremeg,
és nem csillapítják mindenféle
rossz üzelmek, gyilkos szerek.
Én tudom, hogy a földön fetrengsz,
ordítanál, majd szűkölsz, akár az állat,
s egyszer azt kiáltod: ... nem is írom,
máskor pedig, hogy „utállak”!
Én ne tudnám? Hányszor éltem újra,
hogy úgy fájt, kapartam a falat,
még az Istent is megtagadtam, hogy
téged Istennek mondjalak.
De ami rég, az rög is, tehát temess!
Ne less, ne keress, csak mentsd magad,
én is azt mondom már magamnak,
hogy voltál, s ezért áldalak.
|