Egy kézirat vaskos tömege fehérlett az asztalon. Bár sűrűn teleírt oldalak voltak mintegy háromszáznyian, szikár összerendezettségük már nem az olvasóért vívott csatát, hanem tábornoka ellen. A lapok sápadt nyugalma fehérre világította a szobát.
Egyetlen lap volt az írógépben, melyet feléig betöltöttek a betűk. És ott volt alattuk a felirat: - Vége -. De ekkor az egyik szó fellázadt, hibásan írt alakja a nyomorékság kétségbeesésével kapálózott a többi betű közt. Az író arra gondolt, ha kijavítja, véglegesen kész a regény. A termést betakarította, a magtár megtelt, és jön az írói unalom, mert a köldökzsinórt elvágják és a gyermek kizuhan a kritikusok szuronyos ostobasága és az olvasók sznobizmusa közé. Erre gondolt az író az íróság végtelen magányában. Szinte látta a könyvét, ahogy a guillotine elé lökdösik, a tömeg felhördül, kivégzést és megkínzatást követel, vért, beleket, levágott fejet, a halál semmibe guvadó tekintetét. És vitték, lefogták és szétszedték. A tömeg üvöltött, aztán elnémult. A halál mindig az a győzelem, amit nem ünnepelnek.
Tehát az író keze kényes reptében megállt a szó felett, lenézett rá, mint gyilkos ragadozó az áldozatára. De a lebegés nem maradt abba, tétova mozdulattá semmisült. Nézte a szót, annak szabad és öntörvényű vágtáját, amivel lázongott a helyesírás szabályai ellen. Kiszabadult a karámból, vad, fújtató bika lett belőle, minden lépte zöld és barna volt, orrlikán az örök vesztesség, csonkaság gőzeit fújtatta. Egy szó volt hátra. Ahogy egy kortynyi lélegzetvétel az életből.
A mű talán remekmű. Így gondolta. Érezte, hogy valami felkavarta a körülötte lévő harmóniát. Nem az elégedettség, hanem a félelem energiái kavarogtak körülötte. Nem azért, mert szórakoztatta. Minden fejezet görcs, láz, megkínzatás volt. Mikor írta, nem a szoba langyos levegőjét lélegezte be, hanem iszapos és ingoványos tájak nehéz páráit, a novemberi avar rohadásszagát, elhullott állatok bűzét, az ürülék fojtogató infernóját. Érezte, hogy izmai folyamatosan megfeszülnek, elernyednek, homlokán hideggé forrt a veríték, szeme fájt, az álmosság elszédítette, a gyomra maró savakat termelt és megtámadta a hasát és a beleit. Homloka verítékben úszott, összetúrt haja kócban állt. Szeme égett, mellkasa vadul lüktetett. Bőre viszketett, húsa megduzzadt, a betegség vihogva ült a fejére. Aki ilyenkor látta, megrémült tőle.
Oh, az írás nem szórakoztató! Beteg kényszer. Nem is az! Maga a betegség! Ezt mindig érezte. Nevette a bolond dilettánsokat, akik a kávéházakban hangoztatták, hogy szeretnek írni, kikapcsolódnak, fűszerezik a hitvány életüket. Ő pedig minden alkalommal úgy ült le csupasz nyakkal, mint a halálraítélt az írókép árnyékának nyaktilója elé. Ott magasodott felette százezernyi végzetes leütés, kopogás, csilingelés a kíméletlenség fortissimójával.
Nézte a csepűrágókat, ahogy egymásnak olvasgattak a műveikből. Aztán hallgatta a szómágiás vállonveregetéseket, a mondatokat, melyek izzadt, puha tenyérként simogatták egymást sunyivá, kényszeressé, iriggyé és kapzsivá. Oh, ezek a szerencsétlenek! Írnak a halálról, de nem tudnának meghalni. Írnak a végzetről, de fel sem ismernék a tömegben. Írnak a szerelemről, de csak a női kellemek puha kéjétől képesek lerészegedni. Mikor értékeltek ezek egy-egy női mozdulatot? Mikor egy nő a tükör előtt fésülködik, kezével hajába túr, hasa és melle megfeszül, a vonalak csupasz áramlása új törvényeket, új esztétikát szül, hogy minden mozdulat filozófia lesz. Mikor szerettek ezek bele a látványba? Ezeknek csak érzékiségük volt. Ezek belemélyesztették a kezüket a hús nyers örvényébe. De soha nem utaztak a női keblek mennyei egén csak és pusztán a képzeletükkel. Honnan tudták volna, mennyiféle éhség van a világon? Egyet sem próbáltak. Még a pénz és a pénztelenség éhségét sem? Jó vacsorák, drága autók, kéjnők otromba szolgáltatásai… Ezek nem is vágyak. Csak mindennapos berögződések. Az ösztön egy-egy rándulása.
Hirtelen maga előtt látta az öreg, világtalan Bachot, ahogy a Die Kunst der Fugue utolsó áriáit képzeli semmibe remegő kézzel. Fülében, agyában, mint valami sáros, rozsdás levek folynak a A, B, C, H hangok, aztán sisteregnek, mint hús a zsírban, szurony a belekben, halál az életben. És látta az öreg Beethovent, ahogy ököllel üti a zongorát a Missa Solemnis nagy kettős fúgája közben. Szakálla olyan az arcán, mint a vér, s a vér, melyet homlokából elővakart, olyan, mintha feltámadna az emberben az őskegyetlenségű állat, kétmilliárd Kalibán közül kiemelkedik ez a szent fenevad, hogy Istent újra visszaültesse a trónjára. Ezek az emberek fogakkal születtek, s ökölbe szorított kézzel haltak. Ezek nem várták meg, hogy Isten szívet adjon nekik, kitépték az ördögét, miközben agyuk csupa mennyei fény volt. Ezek tették a gépeket hangszerré, ahogy a csont, hús, zsír és vér emberré eszményült. Ha tudnák a csepűrágók, a dilettánsok, ezek az álérzelmek zsírjában megsütött férgek, hogy az írás sosem volt élet. Harc volt, küzdelem, tövis, tőr, puskapor, mészárlás és halál. A művészet betegség. A téboly olyan formája, melyért száz évvel később rajonganak. Nincs valós ideje, nincs anyaga, nincsenek társadalmi kapcsolatai, szokásai, udvariassága, nem gyűlöl, nem érez, nem szeret, hanem van. A nincsen átvilágít.
Erre gondolt, ahogy a keze fellendült. Képtelen volt, hogy kijavítsa a hibát. És aztán rátört az érzés, hogy miféle előjog olyan verset írni, olyan regényt vagy drámát, melyet kétszáz év múltával olvasnak, játszanak és meghamisítanak. És a másik néhány milliárd. Akiknek munkájuk, számláik, otthoni kötelességeik és napszakjaik vannak. Akik táplálkoznak és ürítenek, meghibásodnak, kopnak és elkopnak, mint egy gép. Kiknek a szerelem is csak alkatrész-utángyártás. Kik csak szaporodnak. Vagy inkább gondoskodnak a világtrágyájáról, hogy kikeljék belőle az az egy, aki kimondja a végső dolgokat: egy Goethe vagy Nietzsche. És ha megeszik a férgek, a nincstelenségüket hagyják örökül. Bezzeg Shakespeare-t jobban ismerik, mint a saját dédanyjukat. Idéznek tőle. Talán többet,mint amennyit családjuk száz év alatt beszélt. Miféle igazságtalanság ez: szépnek, szentnek és zseninek születni? Ki rendelte, hogy ez így legyen? Kinek ír az ilyesvalaki? Embereknek? Nemzeteknek? Koroknak, a világnak? Az Univerzumnak? Ha az végtelen, felesleges megírni, mert kész van, mindig is létezett. A világ rendszer, ami benne van, csak áramlik. Energiaveszteség nélkül. A buták, a tehetségtelenek, az átlagosak csak fűtőanyagok a zseni kályhájában.
Az író kijavította a hibát. Ez is egy fricska a valóságnak. Kivette a lapot, hozzáadta a többihez. Megállt az íróasztal előtt, nézte a fiókot. A kéziratok kriptája. Vagy inkább szarkofágja. Aztán a kandallóhoz lépett. Arra gondolt, hogy minden létezik. Bár van kifejezésünk a nemlétre, a nemlét is van, vannak törvényei, ha van rá szó, van hozzá képzelet. Még senki nem látta a mindent, de mindenki látta már a semmit. Bármit megírni csak másolás. Minden születés csak matematikai művelet, minden alkotás csak szemfülesség. Tolsztoj előtt is létezett az Anna Karenina, ahogy Wagner előtt a Parsifal. A bűvész csak előhúzza a cilinderéből a nyulat. Ő az, aki tökéletesen modellezi a művészetet.
A kandalló nagy éhes szájából sárga és vörös nyelvek nyalintottak a szoba délutáni szürkületébe. Tehát itt áll a nagy kohó előtt, hogy megtagadja az élet rendjét, a szerencséjét, az Istent. És a tűz selymes önkívülete és ragacsos éhsége beragyogta a szobát. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
